HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 6

Online vendég: 37

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49230

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-06 14:57:56

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Fortune BranaFeltöltés dátuma: 2008-08-06

A képmás

Nevezetes pár volt a mi falunkban Jankó meg a Julcsa, fiatal korukban afféle Rómeó és Júlia módjára szerelmesedtek össze, mert utálta egymást a két család keservesen. Szomszédos földjeik lévén valami három négyzetméteren vesztek össze (hát hiszen egy zsák krumpli nem termett volna rajta jó időben!) de aztán lett belőle olyan háborúság meg gyűlölködés, hogy még a templompadban is elfordította a fejét mindegyik a másik család tagjától, ha véletlenségből összeakadtak egy kis bűnbocsánat ürügyén. Hanem a Jankó, amilyen szép szál legény volt, koromfekete szemekkel, öles vállakkal, meg a Julcsa a darázsderekával és a tűzrőlpattant természetével mégiscsak egymásba bolondultak, hiába dühöngtek apák, anyák, nagyapák, a két fiatal (de leginkább a Julcsa) úgy helyrerakta őket, hogy jobban se kellett. Megmondta biz' ő mindegyiknek, akkor is megtartják az esküvőt, ha mindenik rokonát a szomszéd faluba eszi a fene addig, hogy elkerüljék az áldást, de aztán majd magyarázkodjanak a jóistennél naphosszat, miért is nem akarják, hogy az úr áldása kerüljön arra, ami a boglya tövén már régen eldöntetett. Nagyapa nem szólt semmit, csak a ráncok sűrűsödtek meg a homlokán, apa hangja elakadt a döbbenettől, nagymamának meg a szeme felhősödött el, s lopva kitörült egy könnycseppet belőle a köténye sarkával. Csak anyu volt az, aki lehajtott fejjel rejtette el a szája szélén készülődő mosolyt, tán mert eszébe jutottak a saját ifjúkori évei, meg a régi szalmakazlak. Jankó szülei sem nagyon mertek ágálni, addigra már nemigen bírták a munkát, tudták jól, a java a fiukra maradt, s ki végzi el, ha megharagszik rájuk? Így aztán megvolt az esküvő, kicsit duzzogósan, kicsit morogva, és egyúttal a háborúskodást is bevégezték, Verona nemes urai tanulhattak volna tőlük annakidején.
Volt jónéhány év felhőtlen boldogság az ifjú pár házában, dolgoztak szorgalmasan, gyarapodtak szépen, megvolt mindenük, csak éppen a gyermekáldás nem akart odapottyanni sehogyan sem közéjük. Nem volt akkoriban még mesterséges petebeültetés, jobbára csak a javasasszony praktikáit lehetett kipróbálni, de a fiatalok igazán minden lehetségest megtettek a szent cél érdekében. Különösen a Julcsa. Olyannyira, hogy a rossznyelvek azt rebesgették, jobb, ha Jankó nem vesz részt az évenkénti hajtóvadászaton, mert még szarvasnak nézik az ágasbogas agancsai miatt. Persze, ez csak amolyan mendemonda volt, senki se bizonyította, aki tán megtehette volna, az meg elég jól kellett ismerje Julcsát hogy tudja, a két szemét kaparja ki, ha megpróbálja kinyitni a száját. Így aztán maradt a pletyka a "hiszi, aki akarja" szinten, és persze Jankó volt az, aki nem akarta.
Azért így is megkeseredett a szájukban a falat, ahogy idősödtek és egyre fogyott a remény, míg végül elfogyott egészen. Együtt maradtak azután is, faluhelyen nem úgy volt az akkoriban, hogy minden szíre-szóra szétmentek a házastársak, annakidején még komolyan vették a holtomiglan-holtodiglan esküjét. Meg aztán a szerelem elmúltával befészkelte magát a szívükbe valami sokkal erősebb, hatalmasabb érzés, mely nehezebben múlik el a szerelemnél, úgy hívják: megszokás. Jankó a maga egyszerű módján annyit mondott "a Julcsa bónáit már kitanultam, minek nekem másik asszony, új bolondságokkal?", és erre bizony nem volt mit válaszolni. Julcsa meg nem mondott rá semmit, nem mintha valaki meg akarta volna kérdezni, hiszen beszélt ő magától is reggeltől estig, pattogott, mint a labda, igazgatta a jószágot fennhangon, nemkülönben a napszámosokat, de legfőképp az urát. Érzékenyebb ember talán már elmenekült volna a nagy szájától, de Jankó jól megtanulta már, hogy egyik fülén be, a másikon meg ki, sokszor meg se hallotta, amit mondott, ha mégis bántva érezte magát, arra gondolt, milyen sok örömet szereztek egymásnak fiatalon, hiszen hallotta az asszony mélyre rejtett fájdalmát a kemény, keserű szavak mögött. Minek tépje föl annak a sebeit még jobban, csak ő maga látja kárát! Hát nyelt egyet, és odébb ballagott inkább szótlanul.
Azt azért meg kell mondani az igazság kedvéért, hogy Julcsa igen jól kézben tartotta a gazdaságot, szűkös időkben is volt mit a tejbe aprítaniuk bőven, nem kellett nélkülözniük soha. Ostobaságokra nem szórta a pénzt, drága ruhákra, szépítőszerekre nem költött, de még a János napi kis hordócska borért is egész háborút kellett vívnia vele Jankónak. No, azért azt megnyerte, bár a végén már nem is volt benne biztos, hogy érdemes volt, de azért megitták böcsülettel a cimborákkal az utolsó cseppig. A macskajajt aztán persze az asszonynak kellett kezelnie másnap, de még harmadnapra is jutott, nem is állt be a szája egész idő alatt, míg főzte a gyógyteákat meg hordta a borogatást, egyfolytában emlegette a vén hülyéket, akik szántszándékkal teszik tönkre magukat egy kis ital kedvéért.
- Hát most nézze meg kend, hogy micsinált! Bizisten, megérdemelné, hogy szóljak a doktor úrnak, küldje be a kórházba, ahol aztán majd ledugják a torkán azt a ménkű vastag csövet. Vén bolond!
Ilyen, s efféle mondatokkal bombázta az öreget, aki csak lapított csöndben, időnként nyögött egyet-egyet, és arra gondolt, tán a feje se fájna annyira, ha az élete párja végre befogná a száját.
Mondom, fölösleges dolgokra nem költött Julcsa asszony, hanem egyszer az életben előfordult vele mégis, hogy vásárolt valamit, amit addig csak merő pénzkidobásnak tartott, egy lottószelvényt. A dolog úgy esett, hogy bement a postára a nyugdíjáért, kihozta volna a postás Berci most is, mint mindig, ha nem ficamítja ki a bokáját a padláslétrán, mire meg helyettest találnak, az beletelik egy-két napba, no addig a Julcsa nem vár a pénzére, hát bement érte személyesen. Klárika volt benn a hivatalban, a második unokahúga, jól elbeszélgettek, kitárgyalták a rokonság ügyes-bajos dolgait, s a végén, ahogy Klárika kiszámolta a pénzt, föltűnt neki, hogy pont egy lottóra való apró maradt, rábeszélte hát a nénjét, vegyen már egy szelvényt, nem olyan nagy összeg, hátha nyer vele egy talicska pénzt. Julcsa néne csak rábólintott, és abban a minutában el is feledkezett róla, nem jutott eszébe egészen addig, amíg úgy egy hétre rá a Klárika be nem kopogott hozzá a konyhába, még akkor is azt hitte, tán valamelyik unokatestvére halt meg, annak a temetésére hívja. De nem ez történt. Klárikának igen jó memóriája volt, és a kihúzott lottószámok nagyon ismerősnek tűntek neki, megkérdezte hát a nénét, megnézte-e már a szelvényét? Nézte a nyavalya, lányom, nincs nekem időm ilyen bolondságokra! Azt se tudom, hová raktam! De azért persze előkerült a papíros, amin ott állt feketén-fehéren, hogy bizony a Julcsának mind az öt számát kihúzták pénteken, ami összesen....jujujúj, de sok pénzt jelent! Jankó meg pont akkor ért haza, mikor folyt a nagy örvendezés, csak állt az ajtóban szélütötten, azt se tudta, miről van szó.
Eltelt egy pár nap meg hét is, a két öreget meg egyre csak furdalta belülről a sok pénz gondja, isten ellen való vétek ekkora vagyont csak úgy elszórni, de akkor mire költsék? Föld már nem kell nekik több, meg jószág sem, szépen megélnek abból, ami van, nem is bírnának többel, utazni nem vágytak sehová, legfönnebb a városba, de az nem kerül olyan sokba, ruha, cipő, bútor, miegyéb, mindből belefér annyi amennyi kell, és majdnem az egész megmarad. Jut, persze hogy jut a templomi perselybe is bőven, meg egy kevés a rokonságnak is, de persze csak azoknak, akik maguk is segítettek szűkös időkben, mert Julcsa néni emlékezete igen jól működött mindig, mostanáig sem romlott, megőrzi a jót is, de kiváltképp a rosszat.
Jankóban fölmerült egy újabb hordócska bor ötlete, de végül arra jutott, hogy elég lesz egy kisebbfajta demizsonnal, mert azt az istentelen gyomorfájást a múltkorról bizony nem kívánta vissza. Hát akkor most mi legyen a rengeteg pénzzel?
Julcsa hozta szóba a dolgot vasárnap este a vacsoraasztalnál, tőle szokatlanul nem parancsoló hangon, hanem óvatos, már-már bocsánatkérő szavakkal.
- Tudja kigyelmed, jár a fejemben sokminden, mióta az a tömérdek pénz ott ül a bankban, hogy mire is kéne költeni. Nem lehet már olyan sok vissza kendnek se, meg nékem se az életből, gyerök nincs (itt egy kicsit megrándult a szája sarka, idegen nem is vette volna észre, csak a Jankó), ki tudja, ki lesz, aki eltemet, ki gondozza a sírt majd fölöttünk.
Jankó kicsit összehúzta a szemöldökét, nocsak, mi történt, nem szokott az ő párja a halálról beszélni sosem. De nem szólt semmit, hagyta beszélni tovább, hisz máskor is úgy szokta.
- Arra gondoltam, mi lenne, ha kriptát csináltatnánk belőle, meg szép síremléket, ami aztán örök időkre hirdetné, hogy ott fekszünk, kend meg én, nem is kellene gondozni, kapálni, ültetni, fejfát fösteni fölötte. Ölég rá a pénz bizonyosan, és nem sok embörnek van a faluban olyan nyughelye, tán csak a Kéri naccságának a kastélykertben.
Jankó elgondolkodott. Fura ötlet, az bizonyos, de Julcsának igaza vagyon. Mennyi lehet még vissza? Pár év, talán tíz? Hamar elröpül. Utána meg az öröklét. Márvány emlék alatt. Szeretettel nézte az asszonyt. Mekkora esze van! Neki ez sose jutott volna eszébe. De amaz folytatta.
- Úgy gondoltam, nem értek én az ilyesmihez, majd kend elmegy és kiválasztja, utánajár, mögcsináltatja, biztos tudja, milyen lenne a legszebb, én csak annyit szeretnék (itt kicsit szégyellősen elmosolyodott) hogy a képmásom legyen rajta a kövön.
Így hát Jankó elkezdte körbejárni a városban a sírköveseket, nézelődött, alkudott, vitatkozott, veszekedett, tiltakozott, szörnyűlködött, szóval a dolog nem ment olyan könnyen, mint szerette volna. Azt az egyestés békét meg mintha a szél fújta volna el, Julcsa másnap reggeltől újra a régi zsémbes, morgós, nagyszájú asszony lett, talán még egy kicsit zsémbesebb is, mintha megbánta volna az előző esti szelídséget. Teltek-múltak a napok, hetek, de sose mulasztotta el, hogy számonkérje a párjától, hol tart a síremlék készítése, és sose felejtette el megkérdezni, hogy a képmása rajta lesz-e. Jankó meg csak buzgón bólogatott, igen, igen, hamarosan elkészül, és igen, persze, hogy rajta lesz a képmása, úgy fog hasonlítani rá, mint egyik tojás a másikra.
Aztán elérkezett a várva-várt nap, a síremlék elkészült, föl is állították a helyére, mindjárt a temető bejáratánál találtak egy sírhelyet, így legalább mindenki megcsodálhatja, aki arra jár, még az útról is látni lehet. Az öregasszony fölhúzta az ünneplő ruháját, úgy gondolta, ennyi jár annak a síremléknek, ha már olyan sokba került, meg ha már olyan soká lesz alatta az otthona. Kiballagtak Jankóval a falu szélére a temetőhöz, befordultak a kapu melletti nagy fenyőfánál, és Julcsa néninek földbe gyökerezett a lába. Érezte, ahogy a keringő vér pirosra festi az arcát, nyakát, csak úgy lángol tőle a bőre. A csiszolt betontalapzatról gyönyörű sötétzöld márványszobor nézett vele szembe csillogó szemekkel, kitátott szájjal. Egy sárkány.


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
5179
Időpont: 2009-05-15 22:58:46

Élvezetes olvasmány volt. Olyan, mintha a fonóban munkaközben a legügyesebben mesélő, a legszebb szavú mesemondó mondaná el ezt a történetet, amit már sok - sok év és sok - sok mesélés formált volna ilyen tökéletessé.
Gratulálok!
Judit
Alkotó
Regisztrált:
2006-12-13
Összes értékelés:
246
Időpont: 2008-08-25 13:07:40

Na erre a befejezésre nem számítottam:D Érdekes alkotás, a nyelvezete tetszett a legjobban!
Üdv: Áfonya

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) hitvallásos című alkotáshoz

túlparti alkotást töltött fel Karácsonyi mese – IV. rész címmel a várólistára

Susanne bejegyzést írt a(z) hitvallásos című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Csak nyíltsággal... című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Hátra arc című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Mennynek angyala című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) ki mondja el című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Felhők című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Pillangószárnyak című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Pillangószárnyak című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Pillangószárnyak című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) Felhők című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel álmatlanul címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)