Őszülő halántékom, már fehérre festi az idő,
csendben elmúlnak az évek,
megállok egy kicsit, körbenézek,
futnak felém a letűnt emlékek.
Mennyi vagy? Ötven.


El sem hiszem. Fél évszázad.
Mennyi harc, fájdalom, öröm,
fiatalság, mihez már nincs közöm,
hogy meg éltem-e napot, köszönöm.
Mennyi vagy? Ötven.


Pedig nemrég voltam még gyerek,
ki labdát kergetett, hintázott önfeledten,
anyjához bújt, mikor sírt keservesen,
s ő megsimogatta buksimat szelíden.
Mennyi vagy? Ötven.

Elmúltak az iskolás évek,
eltűntek a gyerekkori barátok régen,
pedig hányszor folyt miattuk piros vérem,
mert a bunyókba könyörületet nem kértem.
Mennyi vagy? Ötven.


Nekem már a diszkó fénye is kialudt,
az új zenéket nem is ismerem,
csak dübög-dübög és nem értem,
talán a Dögléggyel egyszer elreppelem.
Mennyi vagy? Ötven.


Gyermekeim is felnőttek már,
mind külön úton jár,
nem kell fogni a kezüket,
ha féltőn szólok, csak kinevet.
Mennyi vagy? Ötven.


Ez a fránya idő, hogy kibabrál velem,
nem áll meg, soha nem pihen.
Mennyi van még hátra? Nem tudom,
ha eljön az idő, majd búcsúzom.
De addig, vígan élem az életet,
megszépítem a következő ötvenet.