Egyszer megkérdezték tőlem, mit tennék, ha három percre én lehetnék Isten? Csak három perc; és nem kérhetek újabb perceket, órákat, vagy az örökkévalóságot abban a fenséges állapotban.
Azt hiszem, kezdetben kikötném, hogy azért bukkanjak rá a saját tudatomra az isteni éterben, mert nem mindegy, hogy maga az Isten vagyok, vagy Én magam vagyok isteni képességekkel felruházva. De ha ezt az apró akadályt keresztülszökelltük, akár el is kezdődhetne a játék.
De milyen érzés egyáltalán Istennek lenni? Fenn állok majd a csillagok lépcsőjén, és térképszerűen szétterítve fekszenek előttem a világ dolgai? Vagy inkább egy kristály-gömbben kutatom végtelen birodalmam földi bajait? És miért csak a rosszat látnám? Nem jutalmam, jogom lenne minden általam megváltoztatott, szép cselekedetet látni és érezni?
Sőt, ha jobban belegondolok, mint évekig esendő, földi por, megtudnék-e egyáltalán mozdulni, ha minden hatalom csak az én gondolataimtól függ? Nem lenne túl nagy megrázkódtatás ez a lelkemnek: egyszerre megdönthetetlenné és mindenhatóvá válni?
Ám feltételezzük, hogy ezeket is sikerül túllépnem; mert ha Isten vagyok, megparancsolhatom magamnak, hogy küzdjem le percnyi zavaromat. Csak egy legyintés a kezemmel.
De mit tennék ekkor? Állítólag a nevetés mindenre gyógyszer és mindenkinek jót tesz. Talán először a Kínai Nagyfalba ütnék bele egy szöget, amit soha, senki nem húzhatna ki. Aztán kihúznám. És itt elkezdődne az ellentét a tulajdon személyemmel kapcsolatban: hogyan is vagyok mindenható, ha a kihúzhatatlan szöget kihúztam? Én hamisítanám meg tulajdon létezésem tökéletességét?
Ilyen a görög polgár története is, aki azt mondta: "hazudok". És akkor ki lesz rá alkalmas, hogy megállapítsa hazudik-e vagy igazat mond? Hisz ha valóban hazudik, akkor nem hazudik; s ha nem hazudik, akkor igazat mond, tehát hazudik; íme, ennyit a feloldhatatlan ellentmondás klasszikus példájáról. Azt persze ne felejtsük ki, hogy ez a remek krétai ember, jelentőségteljes mondata után jogi pályára lépett.
De én mint, Isten, miért ne oldhatnám fel ezt az ellentmondást? Hogy miképp tenném, azt még nem tudom; de abban a három percben bizonyára megtalálnám rá a választ.
Azonban ha mégsem: akkor hagyjuk az egészet. A gondolat elvetve, nem ütögetek szögeket több ezer éves falakba, és nem oldok fel semmilyen példát saját gúzsa alól.
Tulajdonképpen minden a hangulatomtól függ. Ne mondja senki, hogy Isten mindig jókedvű, vagy folyton házsártos; ha nincs létező teste, csupán fény-alakban létezik, hát mondjuk azt: balfénnyel kelt fel.
Talán olvasgatós kedvemben lennék, és felnyitnám az Isteni Krónikát, ahol megtalálnám a következő történetet: Isten egyszer bújócskázni akart az emberekkel (öreg Isten nem vén Isten), és megkérdezte hű angyalait, hova bújjon? A hold túloldalára? Nem. A hegy tetejére? Nem. A tenger mélyére? Nem. Akkor hova? Megkereste a híres mestert, aki azt mondta: az emberek szívébe; mert ott keresnek majd utoljára.
És akkor rájövök, hogy abban a három rövid percben teljesen felesleges lenne az embereket megajándékoznom tulajdon Istenségem tisztaságával; mert azt úgysem lelnék meg magukban. Elveszettek, elveszettek mind, és nem közvetlen feladatom, hogy egyszer visszataláljanak; csak segíthetem őket, de nem irányíthatom. Ha egy gyermekre folyton rászólunk, hogy ne egye forrón a levest, örökös körforgás fog kialakulni: állandóan szólongatnunk kell majd. De ha egyszer hagyjuk, hogy megkóstolja a forró levest, és megégesse a szája szélét: biztos, hogy többé nem kell figyelmeztetnünk. Az embereket sem intheti az Isten folyton rendre, majd visszatalálnak maguktól a jó útra.
Ha nem? Erre egy válasz van: elég nagy a Pokol is.
Ám ha ezt mindet már most megtárgyaltam magammal, akkor a három perc alatt fel sem bukkannának ezek a kérdések. Szerencsésen előre gondolkodtam.
Tehát még mindig ott lenne az a három perc. Rendben. Teremtsünk tökéletességet. De nem a szokványos, megtervezett módon. A betegségeket nem irtanám ki. Dehogy tenném! Nem vállalom a túlnépesedést szeretett bolygómon. Persze támogathatnám az isteni születésszabályozást, de Istenként nem célom a teremtményeim születését megakadályozni; ez már rég nem az én hatásköröm; ha egy lélek élni szeretne nem tarthatom erővel a gólyák között. Akkor inkább maradjanak a betegségek: a rosszak előbb-utóbb úgyis Pokolra jutnak, legalább többé nem szennyezhetik a Föld ártatlanságát; a jók pedig hamarabb érhetnek fel hozzám a Mennyországba.
Ugyanígy cselekednék a háborúkkal is; ezek az emberi gondolkodás szüleményei, az érzéseké; ha mindenkit békére kényszerítenék, holott háborúzni szeretnének a maguk igazáért, akkor én is igazságtalanná válnék. Nem erőltethetem rá önálló lényekre a saját akaratom.
A természeti csapások a bolygó egyensúlyáért felelnek. Nélkülük nincs Föld; tessék választani a két hirdetés között: Föld cunamikkal lakható, olcsó áron; vagy cunami nélkül olcsó semmi az univerzumban.
Minden csak rajtam múlik, és azon, hogy rájövök-e: rossz nélkül nincs jó sem; és a Tökéletességnek ára van.
És még mindig itt a három perc. Talán cselekedni is kellene valamit, ha már megadatott a lehetőség. Szeretnék egy tökéletes világot. Majd egyszer, valamikor. De ne az én kezem alatt szülessen meg ez a világforma, hanem az emberek között. Mint ember, úgy alkossuk meg a Tökéleteset.
Persze a segítség sosem árt. Három perc indul.
Bestoppolhatnám esetleg az ózonlyukat; akkor csökkenne a hőmérséklet, a sivatagok újra termővé válnának, az éhezés csillapodna.
Elültetnék némi jóságot az emberek lelkébe; nem sokat; csak annyit, hogy később maguktól is rájöjjenek arra, miért és hogyan érdemes élni.
És végül adnék egy új irányt nekik, amit követhetnek a Jóság felé: s csak rajtuk múlna, hogy követik-e? Minél többen követik, annál jobban használtam fel azt a három percet.
Ezzel minddel végeznék 2 perc 59 másodperc alatt; azt a maradó egy másodpercet pedig megtartanám magamnak. Hogy mire? Titok. De nem hiszem, hogy önzőség lenne.
Ha pedig rosszul sülnek el a dolgok, amiket én elintéztem, még arra is lenne egy válaszom: "Tévedni emberi dolog." Minél többet tévedek, annál emberibb vagyok. A hibáim is csak azt mutatnák, hogy emberből váltam Istenné 3 percre.
Talán ezt most Ő, a Mindenható is olvassa; legalább lesz alkalma kétszer is meggondolni, hogy megadja-e azt a három percet...