Sötét felhők takarják a Holdat,
ázottan dideregve mégsem fázom;
csodás fényed elfed minden rosszat,
hisz most csak egy halk szóra vágyom.

Álmos vagyok, a tegnap mába tart,
sétálhatok én földön, vagy sárban;
de nyugtalan lelkem csak feléd hajt,
és nincs oly' szer mi enyhítse lázam.

Nyugodtan aludnék, de nincs miért,
angyali fényed nyitva tartja szemem,
és mindent adnék, egy valakiért:
magas Ég, talán elvesztettem eszem?!

Egy mosolyért: elpazarolt éveket,
egy érintésért: a boldog perceimet,
egy csókért: talán az életemet,
egy pillantásért le-le csukló szemeimet.

Mindig keresett mennyei ragyogás,
sehol eddig nem talált kedves nyugalom;
a napsugarak hajad fényét susogják,
szemedben egy angyal fényét kutatom.

Jó volna élni és így meghalni,
más boldogság úgysem létezik,
mindent ezért a pillanatért adni:
ilyen egy lélek, mi örökre elveszik.