Költő mi mást keres, mint a lényegest -
mosolyt, amint egy arcot szépre fest,
kis kavicsot, mit a part épp kitakart,
embert, ki vele majd egy irányba tart,

a reggelben fényt, jövőben biztatást,
olvasót, ki lelke legmélyére lát,
gyermek szemében a nyíló világot,
s annak végét, mert még sohase járt ott,

és hazugok között az egy igazat,
lelkében ifjút a ráncai alatt,
földben áldást, ökölben bocsánatot,
emésztő szenvedélyt, mit megálmodott,

tenyérben vigaszt, anyában meséket,
koldus gyomrában a sovány ebédet,
vihart, ha kint és bent kiabál a csönd,
reményt idelent és hitet odafönt.

[...]

S mire a költő ezt mind megtalálja,
már sírverset ró önnön fejfájába:
"Koszorút ne hagyj itt - késő a babér.
Imát se mondj, én mondtam már magamér'."