Harmatcseppből fakad a könny,
emberi szívekben rombol a közöny,
sírnak a mezők, sírnak a fák,
selymén pityereg egy kardvirág.
- Mi a baj kincsem, gyönyörű virágszál?
- kérdi a rigó hajnal hasadtán.
Szipogva szól, bársonyi szépség:
- Hol van emberi szívből a melegség?
Hová tűnt a szeretet, megértés és hála,
miért lett a bánat, öröm mostohája?
Mondd te rigó, te hajnalfényt hasító,
éneked miért nem hallható?
Miért ébred könnyel a természet,
miért jő a pirkadattal enyészet?

- Ó, Te virágok kecses asszonya,
nem látod? A kétség tolakodott oda!
Attól nem látják kékjét az égnek,
s nem érzik a napfényt, melegségnek.
Pedig ott van mind - karnyújtásnyira,
de e csodás lét immár vakok hona,
s dalt sem dúdolnak, várják - más zenéljen,
de hiába fütyölök, elvész énekem a sötétben.

Szól, könnyein tündöklő virág: - élesebben fütyölj! Hallod!
hogy a süketek is hallják dalod,
s zengd szívüknek a szép holnapot
hol a vakok is meglátják majd a fénylő Napot!

- Ó drága virág, ki bájjal gyógyítasz szívet,
öltöztesd új ruhába az emberi lelkeket,
simogass bánatot, mutass varázst,
míg nem találják az utat, létüknek légy parázs.

A kardvirág kitárta szirmait, s rámosolygott a Napra,
s a nagy dalnok rázendített a csodálatos dalra.

(Halljátok?)