Sorsunk tengerének piciny cseppjei,
ízébe írva az élet örömei és bántó kínjai.
Lemossa sóhajunk, míg arcunkon végigszalad,
s benne élednek reményeink.
Szemünk sarkában megmarad,
mint gyémánt ragyog,
magába zárja a Nap tüzét.
Öröm, bánat, szomorúság,
benne fürdik a valóság,
s ez mind a szívünkből fakad.
Apró gyöngyök futnak le
arcunk barázdái között,
néha megbotlik, megáll,
majd lágy szellő viszi tovább.
Az égben elvegyül egy felhőre ülve,
onnan hull a kedves kezére.
Már megint esik, jegyzi meg halkan
és szétmorzsolja ujjai között,
egy szétfoszló álom utolsó cseppjeit.