A.-nak

Emlékszem, levágtam egy tincset a hajadból, miközben aludtál,
akár egy festő ki bevégzi művének utolsó mozzanatát.

A kikötőben ebédeltünk. Csigát ettél magában, én inkább csak néztelek,
ahogy egy mosoly és egy félig megrágott falat közt, tovakúszik az idő,
kisüt a nap és a szemed megtelik fénnyel, ahogy nevetsz.
Együtt néztük a tengert, lélegeztük be az illatot, boldog voltál,
hiszen ilyenek a nők. Sokáig ültünk egy padon,
akár a megőszült szerelmesek, akik inkább érzik a halál szagát, mint a tengerét.
Nem történt semmi csak az az érintés, mintha mutatni akarnál valamit, de azután mégse,
akár a némafilmekben. Téged sohasem érdekeltek az olyanok,
mint a beszéd, a nagy szavak, talán ezért volt olyan gömbölyödő szemed,
akár a tenger hullámai, amik csak akkor szólalnak meg igazán, mikor már célhoz érnek,
és darabokra hullnak a parti fövenyen.
Nem hagytál itt magadból semmit, mégis valahogy szép,
akár a borsószínű zöld kabát, amit ottfelejtettél a padon.

Most a hajtincsedet pörgetem az ujjam körül, azóta fakó, mint a rég elfeledett emlék,
amit egyszer bezártam a fiókba.