Hol is kezdjem? Mint már írtam a születésem nem sok örömet okozott, de hamár a világra jöttem, nem tudtak mit tenni.

Sajnos vidéken nem sokáig éltem, két éves koromba felköltöztünk pestre, a pesti mamához. Egy szoba konyhában lakot a tízen harmadik kerületben, angyalföldön. Mi laktunk a szobában, ő meg a konyha hátsó részén úgy, hogy a konyhaszekrényt előrébb húzták, és mögé beraktak egy sezlont.

Apán egy szövőgyárba helyezkedett el, mint raktáros. Anyám egy másik gyárba, mint takarító. Így sokat voltunk a nagymamával, aki már túl volt két agyvérzésen. Nem igazán szerette a gyerekzsivajt, ezért volt, hogy lezavart minket az utcára játszani.
Még jó, hogy egy kis utcában laktunk, ahol csak néha ment el egy autó.

Egyszer, úgy három éves lehettem, mikor apám éjszakás volt ezért nappal aludt, én meg kis tudatlan zörögtem, és mivel nem tudtam a szobaajtót csak kinyitni, de becsukni már nem ezért becsaptam. Apám nem tudott aludni, ezért nagyon mérges lett és lekevert egy hatalmas pofont. Azt mondták akkor ferdült el az egyik szemem, azóta sem látok vele rendesen. Később már nem kézzel vert, vasaló zsinórral.

Ötödik osztályos voltam, amikor szó nélkül bevittem egy üveg befőttet az iskolába és megettük a barátaimmal. Na mikor az apám megtudta, volt nemulass. Úgy megvert, hogy a hátam tiszta véraláfutásos lett, még tán a vér is kiserkent.
Másnap az iskolában tornaóránk volt. Mikor nem öltöztem át, a tanár megkérdezte miért,
én csak azt feleltem, hogy otthonfelejtettem a tornaruhám.
Büntetésből a gerendán kellet guggolnom egész idő alatt. Ahogy zsibbadt a lábam mindig leestem.
Az egyik osztálytársam elmondta a tanárnak, hogy miért nem akarok, tornázni.. A tanár megnézte a hátamat és felvitt az igazgatóhoz, ő is megnézte és elszörnyedt. Bevitt a gyámhatóságra, úgy emlékszem azt mondták, hogy el fognak vinni intézetbe. Keservesen sírni kezdtem, én nem megyek intézetbe, nem is voltam rossz. Telefonáltak apámnak a gyárba, hogy azonnal mennyen be.
Mikor megláttam, odafutottam és könyörögni kezdtem, hogy ne engedje, én nem akarok intézetbe menni, és szorosan belekapaszkodtam abba a kézbe, amelyik nemrég olyan csúnyán kicsipkézte a hátamat. Talán ez hatot a gyámügyesre, mert végül nem vittek el az intézetbe.

Szegény család voltunk, én soha nem vittem uzsonnát az iskolába. Volt, hogy iskolai buszkirándulásra készült az osztály, de mi nem tudtuk befizetni. Az indulás reggelén ott ácsorogtam és néztem, ahogy a többiek szállnak fel a buszra, volt, akinek az anyukája is ment. Az egyik észre vett, talán látta, hogy könnyes a szemem, megkérdezte, te miért nem jössz. Mert nekünk nincs pénzünk és nem tudtuk kifizetni a kirándulást. Valamit beszélt a tanárnővel, mikor visszajött azt mondta, gyere, elviszünk. Nekem haza kell mennem szólni, de tíz perc alatt megjárnám. Rohantam haza és örömmel újságoltam, mehetek kirándulni.
Anyám gyorsan kent két karéj zsiroskenyeret egy üvegbe vizet töltött és már rohantam is vissza, hogy részt vegyek életem első kirándulásán. Később már nem mentem soha többet az iskolával kirándulni.

Az évek teltek, még elérkezett a nyolcadik osztály vége, csak tízen öt éves voltam és együtt végeztem a nővéremmel. Ő egy évvel volt idősebb csak ő bukott. Apám azt mondta, mind a ketten nem tanulhattok tovább.
Majd én elmegyek dolgozni, úgyis tízen két éves korom óta a nyarat mindig végig dolgoztam.

Számomra azon a nyáron ért véget a gyermekkor, amit, egy cseppet sem sajnáltam. Most már nekem is van három gyermekem, bár már felnőttek, de hála az istennek, nekik már sokkal jobb gyermekkoruk volt.