A fiú
Fuldoklott. Végtelenül kimerült volt. Percek óta hánykolódott már a vízben. Percek teltek el azóta, hogy az ég szinte egyik pillanatról a másikra beborult és pokoli szélviharok kíséretében leszakadt az ég. Percek azóta, hogy közömbösen nyugtázta magában: a parton szaporán villog a viharjelző. És az is pár perce volt, hogy ott találta magát a vad hullámok között, és hogy megérezte maga körül azt a roppant erőt, amely ellen nem lehet mit tenni.
Egy hullám újra elborította. Valami erő a mélybe húzta. Fuldoklott.

A hős
Vadul szelte a hullámokat. Minden erejét beleadva tempózott abba az irányba, amerre a fiút sejtette. Látta a partról, hogy nagy a baj. Látta, ahogy a srác elmerül a vízben, ahogy kapálózik, és ahogy tehetetlenül sodródik egyre messzebb a parttól. Tudta, hogy őrültség ilyenkor vízbe merészkedni. Megtapasztalta már magán a haragos tenger féktelen erejét. Egyszer mentett már ki egy embert a viharos tengerből, és majdnem ott maradt ő is. Akkor megfogadta, hogy soha többé. Tudta, hogy ott a katlanban nem ér semmit a kar vagy a szív ereje, mert a természet összeroppantja mindkettőt. De látta az anyát, aki magából kikelve rohangált a parton, látta a tehetetlen embereket a parton. A következő pillanatban már a vízben volt. Nem törődött semmivel, csak vadul szelte a hullámokat. Ő már egyszer megtapasztalta. Ő tudta, hogy hajszálon függ minden.

A vég I. - A fiú
Haldoklott. A langyos vízben is jeges rémület markolt a szívébe. Meg fog halni. Görcs állt a lábába, de már amúgy se tudta mozgatni a kimerültségtől. Valami ismeretlen hatalom még egyszer utoljára a felszínre dobta. Alig volt ideje egy kevés levegőt venni, és már újra víz alatt volt. Vége van. Tudta. Kiengedte a levegőt. Kósza képek villantak fel előtte. Gyerekkorából, a múltból... Homályos... Képek... Vége... Ennyi volt...
Még érezte a szorítást a karján. És érezte azt az ellenállhatatlan erőt, ami a fény felé rántotta. Mást már nem érzett.

Nem gondol
Kezdett fáradni. Óriási szerencséje volt. A fiút szinte pont előtte dobta fel a víz. Utána kapott és most már ott volt a karjaiban. A srác nem volt magánál. Így nehéz lesz kijutni. Fél kézzel tempózott. Nem törődve a fáradtsággal, nem belegondolva abba, hogy milyen messze van a part, és nem tudomást venni a természet határtalan erejéről. Csak tempózni. Egyik karcsapás a másik után. Nem belegondolni abba, hogy talán ezek az utolsó percei.

A vég II. - A hős
Kimerült. A távolság szinte semmit nem csökkent. És most már minden egyes karcsapás fájdalmat okozott. Egyre többször került a víz alá. Meg fognak halni. Tudta. Már másodpercek óta a víz alatt volt. A tüdeje majdnem szétrobbant. El kell engednie a fiút. Úgy talán ki tud vergődni a partra. Senki sem hibáztathatja majd. Még egy utolsót lökött magán a lábaival. Gyilkos rémület szállta meg, hogy többé nem kap levegőt. Ott kell hagynia a fiút. Különben meghal... Aztán a tenger kettévált fölötte és ő újra ott volt a vad hullámok között, a féktelen viharban. Még lélegzett. Még élt. Kimerült, de a part már közelebb volt.

Fény az alagút végén
A ritkuló esőfüggönyön át már ki tudta venni a parton állók arcát. Mintha a hullámok is kisebbek lettek volna. A természet kitombolta magát egy időre. Már többen feléjük gázoltak a vízben. Aztán a lábával jéghideg iszapot érzett. Megmenekült. Lehet ez? A felhők mögül előbújó nap sugarait érezte az arcán. Most érzékelte igazán mennyire kimerült. A fiú kicsúszott a kezéből. Ő is a víz alá került megint. Aztán erős kezek fonódtak köré.

Hősnek lenni
Hazaért. Leült az ágya szélére. Kétszer, már kétszer élte át. Kétszer élte túl. A térdeire könyökölt és fejét a tenyereibe hajtotta. A fülébe csengett egy elcsukló hangú köszönöm. Az anyai szeretet szavakba nem foglalható hálája. És ismeretlen emberek néma tisztelete és hangos tapsvihara. És más vihar hangjai is. Rázta a remegés. Nem tudott szabadulni a rettegéstől, ami ott a hullámok között lett úrrá rajta. Már másodszor...
Kinn újra beborult. Magára maradt a félelemmel. Összekuporodva sírt az ágyon. Már másodszor tapasztalta meg, milyen érzés hősnek lenni.