Most a beborult ég,
könnyeivel küszködik,
neki is fáj a búcsú még,
hiszen a hegytetőn
már a nyár haldoklik.

Sírját beterítik a lehulló levelek,
szél fésülte fák hajlanak imára,
míg az időről a rozsda lepereg,
mint kisgyermek arcáról a mosoly,
mikor sírásra görbül a szája.

De szép ez is, kicsit kedves is,
még ha sárba tipor, akkor is.
Menni a nyugalom szőtte erdei úton,
hol talpunk hajnali dér csókolja
és ránk csorog a hegyoldal édes nektárja.


Levegőre kéredzkedik a kiskabát,
a szekrény árnyait unja már,
moly ette testén a szél-barát,
most kénye-kedvére ki-be jár.

Mert búra hajtja fejét az idő,
eltakarja napszemét,
könnyel áztatja a tikkadt földet,
mert elhagyta nyár kedvesét.

Vele sírnak a fák,
elsárgult levél-könnyeket,
míg kopasz ágaik között,
pajkos szelek kergetőznek.

Hűtlen szerető a nyár,
tüzes csókja emlék már,
dér-fátylát hátrahagyva,
most varjak tépik, kár, kár.