A földön egy megtermett kagyló hevert,
és egy cseppet sem volt levert,
mert kinyitotta házát
- tudniillik testének kemény, meszes vázát -
és felajánlotta belsejét a napnak,
mert jól hatnak
a napsugarak a puha részekre,
mint a kutyaharapás szőrével a részegre.

Az égen egy szalonka húzott,
ő sem volt túl nyúzott,
még az a vélemény sem túlzott,
hogy felhőtlen volt a kedve,
mert nem kellett a széllel verekedve
fenn a levegőben evezni,
ezt lehet csak igazán derűs kedvnek nevezni.

Sok gondolat forgott a madárba',
de az terelte őket más mederbe,
hogy a kagylót meglátta nyitva.
Úgy vélte, repült annyit ma,
hogy pihenésül melléje leszálljon,
és ott valami szórakozást találjon.

- Mondhat bárki, bármit,
ha nem hasad meg az égi kárpit,
és nem esik eső ma vagy holnap,
akkor tekintheted magadat holtnak -
mondta könnyedén a szalonka,
mintha csak egy szalonba'
csevegne kegyesen,
kíváncsisággal és rosszindulattal vegyesen.
Körbejárta a kagylót begyesen,
és belecsípett a csőrével hegyesen.

Ez, a puhatestű mérgét az egekig szította,
így a szalonka szájszervét összeszorította.
- Lépjen rád egy nagy ló -
sziszegte a kagyló
- Bárcsak egy macska volna itt,
az összeborzolná a tollaid!
Meg van valahol írva,
hogy te is jössz velem a sírba,
ha ez egyszer
nem engedsz el.