Nem ígérem, hogy lehozom a csillagot,
felviszlek oda, közelről látni a szépet.
Megfürdetlek a mindenek fényével,
körberaklak millió égi tüneménnyel,
mint tükörben, lásd meg arcomat,
ha némán is szól, halld meg hangomat.

Tudom, mindig csak ébren álmodom,
az imától már elfáradt mind a két karom,
oly szorosan fonják át mennyei képedet,
mi felissza ráhullott keserű könnyemet,
a végtelenben találkoznak a mindenek,
hát kezdjünk ott egy új, boldogabb életet.

Menjünk át a szivárvány törékeny hídján,
pihenjünk meg a boldogságtenger partján,
hagyjuk úszni őrült álmaink,
hogy partot érjenek titkolt vágyaink,
mint hajótörött hosszú szenvedés után,
ki újra látja rég elhagyott otthonát.

Mikor az álmokat nem álmodhatjuk tovább,
széttépi a mindent eltipró valóság,
az égbeszálló sóhajok már nem segítenek
és útjába áll a nincs tovább a reménynek,
emlékek fájón lógnak csonka lelkemen,
kegyelmet nem ad az idő, mert könyörtelen.

Akkor majd könny lesz a szerelem ára,
titokban ejtett, hogy senki se lássa,
magányba roskadt lelkemen táncol
a bánat, mert szívemben már semmi sem lángol,
kialudt érzések hevernek a porban,
míg álmaink eltűnnek a semmibe szótlan.