HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 37

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49102

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Nickolas N WilliamsFeltöltés dátuma: 2008-10-05

Egy város csodái

Azoknak, akik túlságosan belemerültek a hétköznapok monotonitásába.

Ahhoz, hogy egy városban élő ember láthassa élőhelyének a rá gyakorolt hatását, egy időre más szemszögből kell rálátnia arra a helyre. Vegyük például egy falusi ember esetét. Gyakori Zoltán volt az illető neve, akivel ez a szomorú eset megtörtént. Ő maga Boldogsápon született és élt, egy kis faluban, ami egy dombokkal körbevett völgyben húzódott meg a világ ártó szemei elől. Nem túlságosan gazdag település, viszont békés. Nyugalmat árasztó utcáiban minden boldogsápi lakos kellemesnek tartja az életet.
A négy utcát egy forrás választja ketté, a Cseber patak, ami fölött egy hatalmas fatörzset döntöttek keresztbe. A fatörzs egyik szélénél pedig egy sor "korlátot" eszkábáltak össze fából. A patak a falu végén található Fűz-tóba ömlik, ami a parton kinőtt öreg fűzfáról kapta a nevét. Ha a törzsön úgy megyünk át, hogy a kapaszkodó a jobb oldalunkon van, a másik oldalra érkezvén lábunk a poros-köves Béke utcát tapossa.
Az utca végi Öreg Fűz fogadó kellemes beltere egy meglehetősen közkedvelt helység a falu "öregúrjai"-nak, akik idejárnak a napi fáradalmakat kipihenni néhány pohár frissítő sör és az ivás után következő pipázás segítségével. Ez az a hely, ahol a férfiak férfidolgokról tudnak beszélni, mint a traktorok, a zöldségtermesztés fortélyai, esetleg a Boldog utca leánykáiról.
A törzsvendégek önszántukból magukra vállalták az itt megpihenő idegenek figyelésének terhét is, nehogy valami "városi csibész" felborítsa a kis falu harmóniáját.
A falu mögötti kisebb sík vidék szélénél megszakadó Béke utcából nyílik a Vidám utca, olyan középtájt. Itt, a házak között áll egy kisebb óvoda, és egy tisztás, ahova a Cseber patak mellékága folyik és egy apró tavat hozott létre. Itt csak egy-két fa van, de azok nagyok és méltóságteljesek.
Az iskola a Béke utcában található, míg a Boldog utcából nyíló Szép utca (ami nevéhez méltó módon is néz ki) két oldalánál a lakóházak között elszórva falu tanácsháza, a posta és a falu közértje található.
Amint azt feljebb írtam volt, manapság, mikor a pénz fontosabb az életnél, a fiatalok a falvakból a városokba mennek szerencsét próbálni, s általában többé-kevésbé sikerül is szert tenniük némi szerencsére. De nem csak a fiatalok kapkodnak lehetőségek után. Gyakori Zoltán apja, Gyakori János is egy ilyen ember volt. Életének harmincadik évét taposta akkoriban, így hát érthető volt ambíciója. Kapott egy lehetőséget, hogy a városban, egy újonnan épült piactéren legyen egy állandó helye, bizonyos bérleti díjért.
- Asszony, ide hallgass: itt írja az újság, hogy Dabustepben egy új piactér nyílik meg holnap! Fiam, van kedved megnézni milyen az élet a nagyvárosban? - kérdezte az akkor még csak kilenc éves Zoltán felé fordulva, aki csillógó szemekkel, hevesen bólogatott izgatottságában.
Másnap délelőtt már az egész falu tudott a Gyakori család terveiről és mindenki a háza kapujában állt és köszönt el - valaki kedvesen, valaki rosszmájúan - Zoltántól és apjától.
Több órás kocsiutat kellett megtenniük, csak késő délután, olyan öt óra körül érkeztek meg a helyszínre. Eddigre a legtöbb kiárusító hely le volt foglalva, sőt, első pillanatra olybá tűnt, hogy egy sarok nem maradt Gyakori János számára. Elkezdték lepakolni a hozott kukoricákat. Zoltán is segített apjának, egyrészt, hogy gyorsabban menjen a dolog, másrészt pedig világéletében utált hasztalan lenni. Úgy gondolta, hogyha egy ember haszontalan, akkor az életének sincsen semmi értelme.
Nemsokára megjött a tulajdonos, akinek a pénzt kellene fizetniük majd. Amíg apja a bérbeadóval beszélt, hogy merre van még egy hely az ő árucikkei számára, hogyhogy már nincsen és segítsen már egy falusi embernek, aki nem szokott a városi üzletkötéshez, addig Zoltán teljesen elvarázsolva nézte a város nyüzsgését. Soha életében nem látott még ennyi embert egy helyen. Érdekesnek tartotta, hogy mindenki siet valahová, olyannyira, hogy még csak egymásra sem pillantanak, nemhogy köszönnének a másiknak. Furcsállotta, hogy mennyire szorosan épültek a házak egymás mellé és milyen magasra nyúlnak fel. Ijesztőnek találta, hogy mindegyik lakóépület ugyanolyan díszítéssel és színekkel rendelkezett, mint a többi és egy idő után enyhén nyomasztónak a nagy tömeget és hangzavart, amit a járművek keltettek. Ettől függetlenül a látvány a végletekig lenyűgözte a kisfiút.
Nem sokáig merülhetett el a látnivalókban, ugyanis apja idegesen karon ragadta, feltette a kocsira és elvágtatott, vissza az úton, ahonnan jöttek.
- Még hogy itt nincsen szükség több kukoricára! Nem vagyok falusi fajankó! - így zsörtölődött Gyakori János magában. Fia nem merte megkérdezni, hogy mi történt, de azt látta, hogy apja szörnyen dühös. Amikor vörösödik a homloka és magának duzzog, olyankor sosem szabad megkérdezni, mi baja van, hagyni kell, hogy majd később magától elmondja. Amint hazaértek, nagyjából éjfél körül, el is mondta feleségének. Zoltán még hallotta az elejét, de nagyon fáradt volt a sok utazástól és elnyomta az álom. Ez a rövid de erőteljes benyomás azonban örökre beleégette magát a gyermek fantáziájába, és attól a naptól kezdve mindig is visszavágyott a nagyvárosba. Szerette volna még egyszer látni azokat az embereket. Annyira hasonlítottak rá, de mégis annyival különböztek tőle! Nem sejtette, hogy kívánsága teljesülni fog, de milyen áron!

70 év múlva
Az Öreg Fűz fogadó minden nap tele volt. A falu apraja-nagyja ide özönlött be a napi munkák elvégzése után, s így mindenkinek meg volt már itt is a saját helye. A helyiség barátságos belső tere, ahol az ajtóval szemben a bár is volt, minden nap tele volt kuncsaftokkal.
- De milyen Áron? - kérdezte Sápi Ferenc, a fogadó egyik törzsvendége.
- Hát az a kölyök veletek szemben, tudod! A Homlok Tamás fia! - magyarázta Sápinak egy heves, iszákos férfi.
- Az az Áron? Azt mondta ő sosem megy katonának? - kérdezettvissza Ferenc. - Azt nagyon jól teszi. Az én apám volt katona... Én is voltam... Nem jó dolog az. Apám is megmondta, de nem hittem neki, amíg a saját bőrömön nem tapasztaltam! Mindig így megy!
- Apád? Ja igen, a Gyuri! Róla én is hallottam!
- Ó, igen! Ő harcolt a... oda nézz! - mutatott beszélgető partnere háta mögé Ferenc, ahol egy fiatal hölgy lépett be az ajtón.
- Szerbusztok! - köszönt a nő minden jelenlévőnek és mindenki, aki még nem ivott többet a kelleténél, szívélyesen vissza is köszönt neki!
- Jolikám! - üvöltött az ajtóban álló vendégnek Sápi.
- Feri bátyám, látom még mindig innen szerzed a torkodra a gyógyszeredet! - válaszolt a nő kedvesen az idős embernek.
- Hát igen, ilyen sör mellett bűn lenne a szájunkat szárazon hagyni! Te kérsz valamit, lelkem?
- Nem, köszönöm, útban vagyok apámhoz, csak gondoltam beugrom. Valahogy sejtettem, hogy ha ezt a kis vizitet megejtem, akkor egyszerre látogathatom meg a fél falut - mondta Jolán mosolyogva.
- Ugyan, hová gondolsz! Az egész falu itt van! Az asszonyok hátra mentek tekézni egyet.
- Erzsika még mindig tartja az első helyet?
- Tíz körömmel! Néha szó szerint.
- Apukám hogy van, mit hallotok felőle? - kérdezte a nő.
- Minden nap elmegy valaki meglátogatni őt, beszélgetni vele, az asszonyok sütnek édességeket és visznek neki belőlük... de nem nagyon eszik... baljós ez az egész betegésge neki. Az utóbbi időben folyton kérdezgeti tőlünk, hogy a terhünkre van-é? Vagy hogy szerinte ő teljesen hasznavehetetlen. Úgy kell ráerőszakolnunk, hogy már miért lenne hasznavehetetlen? Ha nem lenne beteg, az urak odahaza alig kapnának almás süteményt! De nincsen túl jó állapotban. Jól tetted, hogy lenéztél hozzá, talán jöttödre jobb kedvre fog derülni - mondta Sápi vigyorogva.
- Köszönöm, Feri bátyám. Ennél jobb helyen szerintem nem lehetne apám, de úgy döntöttem, hogy felviszem a városba, kórházba fektetem. lehet, hogy tudnak vele valamit kezdeni.
Ferenc összeráncolta szemöldökeit.
- Minek oda vinni? Jól van ő itt! Azok a nagyvárosi bugrisok nem tudhatnak többet a természetnél! Hasfájásra például egy kis unikum kell! Ők odafönn csak teletömnék műanyaggal, én mondom!
- Lehet, de egy próbát megér. Azért köszönöm a jótanácsot, Feri bátyám - válaszolt Jolán, majd az ajtóhoz sétált, elköszönt mindenkitől, s kilépett az utcára.
Gyönyörű idő volt, sütött a nap, az égen egy felhő nem volt látható. Az egész béke utcát a büszke természet birtokolta, az emberi igényekre a legminimálisabban átalakítva. Madárcsiripelés, mókusok beszélgetése, és nem messze bárányok bégetése hallatszódott. Ha volt Édenkert, ezt a helyet biztosan annak a képére teremtette az Úr, gondolta Jolán.
Nemsokára elérte a rönkhidat és átsétált rajta a Boldog utcára, ahol jobbra fordulva megpillantotta családjának házát.
Az épület nem tűnt ki semmivel a falusi lakóhelyek sorából, egy teljesen szolíd megjelenésű háza volt a Gyakori családnak, nem kis kerttel, ahol a zöldségek mellett egy-két disznó és bárány is helyet kapott.
Jolán belépett a kert kapuján, felsétált a ház menti járdán a bejárati ajtóhoz, majd belépett az előszobába.
- Jó napot, apuka! - kiáltotta még mindig az előszobában állva.
- Kislányom, te vagy az? - hangzott az erőtlen válasz jobb oldalról, a nappaliból.
Jolán besétált a szobába, ahol az apja feküdt ágyában. A nappali ugyanis ebédlő és hálószoba is volt egyben.
- Szervusz, apuka, hogy vagy?
- Egyre rosszabbul fiam, egyre rosszabbul - mondta a beteg, de szakálla alatt mosolyra húzódott a szája. - Veled mi újság?
- Jó híreim vannak számodra - kezdte a nő. - Felviszlek Dabustepre, ott az egyik kórházban vagy egy Dr. Phenn Sheek nevű orvos, aki idejött hozzánk egy rokona ösztökélésére, hogy a rákos betegekkel egy, a mieinknél jobb szakértő foglalkozzon.
Zoltán szeme elkerekedett a csodálkozástól.
- A... a városba?
- Igen - mosolygott lánya. Jól tudta, apjának ez mekkora örömet okoz, hogy újból láthatja Dabustep utcáit. Zoltán a plafonra emelte tekintetét, s boldogan révedett vissza gyerekkori emlékeire a városról. Még egy örömkönnycsepp is legördült az arcán. Örült, hogy halála előtt még egyszer érezheti majd annak a fantasztikus helynek a magával ragadó erejét.
- Végre - szólalt meg az öreg -, végre történik valami. Már annyira haszontalannak éreztem magamat itthon. Bár a többiek folyton mondták, hogy nem kellene, de nem tudok mit tenni: egész nap itthon fekszem, mások készítik és hozzák nekem az ennivalót, a kertem lassan elpusztul... ezek egyértelmű jelei a haszontalanságnak.
- Most végre lesz, mi elvonja a figyelmedet erről.
- Igen - mondta mosolyogva Zoltán, újból elmerengve. - Végre.

Másnap gyönyörű, verőfényes reggelre ébredt Boldogsáp minden lakója, azonban csak egyvalaki vette észre, hogy milyen szépen is süt a nap: Gyakori Zoltán. Ez volt számára az indulás, a változás ideje, a kezdő lépések az új és izgalmas felé.
A kis faluból északkelet felé haladva átautóztak a völgyön, keresztül két domb között, majd kiértek egy lankás részhez, ami mellett legalább egy órát haladtak. Még fél óra volt az út onnan, egy sík területen át, mire a város első jelei - építkezési területek ezrei - láthatóvá váltak. Itt a házaknak még csak a csontvázuk volt felhúzva, fák helyett pedig hatalmas vörös és sárga daruk erdeje vitte fel a szemet az egekig. Nemsokára már kész házak is láthatóak voltak, amik még nagy kertekkel rendelkeztek, ugyanis nem voltak túl sűrűn egymés mellé építve. Beljebb érve, a város szíve felé, már az épületek között is csak még több épület kandikált ki.
Dabustep teljesen körbezárta Zoltánt. A beteg ember érezte, ahogyan bezárul körülötte a világ és semmi más nem marad, csak tömegek, hő és beton. Nézte az ezernyi embert az autó ablakán keresztül, ahogy mindegyik siet valahová, szinte szaladnak, vagy tényleg rohannak. Nem tudatosult benne, de érezte azt a személytelenséget, ami körülveszi az utcákon haladó legtöbb embert. Valahol mélyen felfogta a zárkózottságot, a barátságtalan ridegséget, az egymástól való idegenkedést, amit a városlakók sugároztak, azonban maga a város annyira új és hatalmas látvány volt Zoltán számára, hogy ezeket a kellemetlen érzéseket, mivel kifforratlanok voltak, a tudatalattijába nyomta vissza és csak az izgalommal vegyes csodálkozást hagyta a felszínen.

Nemsokára megállapodott az autó egy hatalmas, világosszürke épület előtt, mely végigterpeszkedett az utca egyik oldalán. Városi Kórház, Dabustep volt a tetején kirakva hatalmas, világító betűkkel, hogy a hideg éjszakákon is biztonsággal töltse el az emberek szívét, miszerint: ha valami baj van, rájuk mindig számíthatnak.
Jolán, miután kiszállt a járműből, kisegítette a hátsó ülésről apját, majd mind a ketten besétáltak a kórház főbejáratán. Mialatt a zebrán haladtak, Zoltán még mindig az embereket figyelte. Így, hogy közvetlen közelükbekerült, egy fokkal nyomasztóbbá vált a tény, hogy senki sem pillant rá, de nem csak rá, egymásra sem. Nincs egy mosoly, egy üdvözlés, de még egy dühös, vagy ne adj' Isten gyűlölettel teli arcot sem látott. Mindenki közönyösen sietett célja felé, de votl valami furcsa ezekben a kifejezés nélküli arcokban. Mintha az érdektelenség, az elzárkózás egy olyan fokát öltötte volna mindenki magára, ami már-már inkább nevezhető undornak. Undornak, úgy értve, hogy szinte hallani lehet, amint ezt gondolják: nem érdekel kik vagytok, amúgy is sietek, és még máshova is mennem kell utána, szóval még csak időm sem lenne rátok, de nem is szánnék, van elég problémám azokkal, akiket ismerek, nem akarok semmit, csak hagyjatok békén, hagyjatok tovább rohannom... és így tovább. Mintha a házak sűrűsége és össze-visszasága a gondolatokra is rányomták volna a zavarodottság bélyegét, mintha az épületek színeik ellenére szürkévé válnának a zsúfoltságtól és ez ránehezedne minden személyiségre. Ennek az érzésnek a kivetülése ragadta torkon Zoltán józan elméjét és változtatta első - pontosabban második - benyomását a városról valami felfoghatatlan, kifejezhetetlen, nyomasztó élménnyé.
De még ezt a kellemetlen érzést is el tudta hesegetni. Még mindig volt ereje, hogy újra bizalommal töltse fel magát.
Mikor beléptek a kórházba, Jolán a recepcióhoz ment és mondta apjának, hogy addig üljön le valahol. Zoltán szót fogadott, bár nem volt ínyére a tény, hogy látszólag egyedül marad ennyi idegen arc között egy idegen helyen. A váróteremben csak nagyon idős és nagyon fiatal emberek voltak, érdekes módon. Zoltán leült a saját korosztályához, gondolta, ott biztos talál valakit, aki kellemes társaság és szeret ismerkedni. Tévedett. Mivel neki nem volt ötlete, hogy hogyan kellene kezdeni, miről szoktak beszélgetni a városi urak és hölgyek, nem mert saját maga témát ajánlani, attól tartva, hogy unalmasnak tartják majd és minden esélyét elveszti, hogy jól érezze magát itt. Egyszerre azonban gyerekek játszadozásának hangja üti meg füleit. hátrafordul, és valóban egy testvérpár mulattatja egymást, amíg várakoznak a sorukra. Anyjuk, akikkel jöttek, mosolyogva nézi gyermekeit. Csak úgy sugárzik belőle a szeretet. Zoltánnak már az is jól esett, hogy láthat végre valami játékos, barátságos, közvetlen viselkedést.
Jolán eközben visszatért apjához, mindent elrendezve, oldalán egy nővérrel, aki megszólította az idős embert.
- Gyakori úr, kérem jöjjön most velem. Elkísérem a szobájához.
Zoltán egy pillanatra megdermedt. Itt kell maradnom a városban? - kérdezte magában ijedten, mondani azonban nem tudott semmit. Csak arca tükrözte alig láthatóan a félelmét. Jolán azonban észrevette apján a visszakozás jeleit.
- Nyugalom apu, minden rendben lesz. Csak pár napról van szó. Igaz? - intézte a kérdést a nővérhez, bíztatást várván.
- Hát persze, nincs mitől tartania! Jöjjön! - mondta a hölgy, amint rájött, hogy mi történik.
Így hát Gyakori Zoltán kelletlenül bár, de feltápászkodott a székről, amin eddig ült és követte a két nőt a liftbe. A felvonóval a negyedik emeletnél megálltak, itt voltak ugyanis a betegszobák, ahol az éjszakákat töltötték a páciensek. Zoltánt beterelte a nővér egy négy ágyas helyiségbe. A szoba nem volt túlságosan nagy: egyik végében volt az ajtó, jobb oldalt a fal mentén sorakozott négy ágy, az ágyakkal szemben a falon egy-egy televízió volt a falra erősítve, a szoba másik végében pedig egy ablak volt, ami a kórház belső udvarára nézett.
Zoltánt az ajtóval szemben lévő második ágyra fektették, miután átvette pizsamáját, amit lánya hozott neki.
- Nekem most mennem kell dolgozni, de holnap meglátogatlak, ígérem - mondta Jolán, puszit nyomott apja homlokára, majd kiment a helyiségből.
A nővér behelyezte a férfi karjába az infúziót, kényelembe helyezte Zoltánt, kezébe nyomta a távirányítót.
- Ha valami problémája van, csak nyomja meg a gombot a feje mellett, a falon - szólt a nő, s kiment.
Zoltán ott feküdt, kellemetlenül érezve magát, kezében egy távirányítóval egy teljesen idegen helyen. A mellette lévő beteg - akit még csak most vett észre az öregember - tágra nylít szemekkel nézte őt hatalmas szemüvege kereteiből, mintha még sosem látott volna hímnemű humanoid létformát, majd látván, hogy az illletőt ez zavarba hozza, visszafordult könyvéhez.
Zoltán éjszakája sem volt túlságosan nyugodt.
Azt álmodta, hogy visszament az időben, mikor apjával eljöttek Dabustepbe a vásárra, de most ő volt az apja helyében. Az üzletelés a bérbeadóval még csak annyira sem ment jól, mint apjának a valóságban. Több ezer városi ember állta őt körbe és gúnyosan röhögtek rajta, hogy milyen bolond, habókos népség lakik vidéken. Mielőtt saját verejtékében úszva felriadt volna, a bérbeadó rárivallt:
- Semmi haszna nem volt, hogy idejöttél! Haszontalan vagy!
Hirtelen felülve az ágyon, körbenézett, hogy felébresztette-e szobatársát? De nem, a mellette fekvő alak ugyanúgy hortyogott, mint azelőtt. Zoltán nagyokat lélegezve feküdt vissza, próbálta nyugtatgatni magát.

Jolán valóban visszajött másnap délután a kórházba meglátogatni apját. Éppen útban volt a negyedek emeleten afelé a bizonyos szoba felé, mikor összefutott az orvossal, aki délelőtt megvizsgálta Zoltánt.
- Hölgyem, még talán korai a medve bőrére inni, de nagy a valószínűsége, hogy az apja túl fogja élni.
Jolán ennél jobb hírt még életében nem hallott.

Ezzel egyidőben Zoltán a televíziót kapcsolgatta ágyában fekve, ugyanis szobatársa nem volt hajlandó beszélgetni vele. Ezt persze nem mondta így ki, de nem tett semmiféle erőfeszítést annak érdekében, hogy valamiféle kommunikáció kialakuljon közöttük. Mivel azonban a tévére sem igazán figyelt oda, meghallotta két nővéér párbeszédét nem messze az ajtótól. Normális esetben nem figyelt volna oda, nem szokott hallgatózni, azonban jelen pillanatban róla, Gyakori Zoltánról volt szó, hallotta a nevét is.
A párbeszéd valahogy így hangzott:
- Annyira tele van a hócipőm a sok nyavajgó beteggel...
- Ne is mondd... én is kezdek belefáradni ebbe az egészbe.
- Ez a sok öregember, hihetetlen! Annyit tudnak panaszkodni, mindenféle jelentéktelen dologért, hogy az eszméletlen.
- Bizony
- Még értelme sincsen, hogy itt legyenek. Például ez a Gyakori, akiről az előbb meséltem, neki rákja van. Meg fog halni nemsokára, ha nem a betegségbe, akkor az öregségbe. Járni is alig tud. Tudom, hisz én magam hoztam fel ide őt.
- Értelek.
- Érted, itt fekszik, tökéletesen hasznavehetetlen, semmirekellő, és nem is lesz hasznos a társadalomnak, hiszen nyugdíjba vonult már több tíz éve. Értelmetlen az egész...

Zoltán eddig bírt odafigyelni. Mélyeen érintette amit a nővér róla mondott. Illetve nem csak róla, de vele erősítette meg álláspontját, ezzel bebizonyítva Gyakori félelmét a ténytől: csakugyan haszontalan lett. Eljött a vég. A tehetetlenség keserű tudata lassú, bénító méregként lepte el elméjét. Teljes letargiába zuhant. A párbeszédet felülve hallgatta, most azonban egy erőtlen, tompa puffanással visszadőlt az ágyába. Egy könnycsepp csordult ki a szeméből. Úgy érezte, hogy nem képes tovább élni így, ezért inkább behunyta a szemét és a lélegzésen kívül semmilyen más életjelet nem adott. egész hátralévő napon. Lánya azt hitte alszik, így hát ő sem zavarta inkább, csak boldogsággal telve nézte pár percig, majd hazament. Nemsokára az éjszaka is eljött, s vele együtt Gyakori Zoltán megnyugvása is. Másnap kora reggel az orvos halottnak nyilvánította, azonban érdekes volt, hogy nem a betegség végzett vele, hanem végelgyengülésben múlt ki a férfi.
Gyakori Zoltánt a túlzott eltávolodás, az embertelen ridegség és barátságtalanság az elkedvetlenedés oly mélységébe taszította, ahonnan már nem volt képes kimászni többé. Inkább lent helyezte magát örök kényelembe.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

black eagle bejegyzést írt a(z) Jeltelen című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a meghallgatás című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Fekete szemek című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a meghallgatás című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a város című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Inkább leszek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Szívek temetője című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Szívek temetője című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Inkább leszek című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Lebegés címmel a várólistára

Krómer Ágnes alkotást töltött fel Szívek temetője címmel a várólistára

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Inkább leszek című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Játs(s)zma című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Fekete szemek című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)