Nem tehetek róla, szeretem az öregeket. Igaz, összeszorul a szívem, amikor a buszon titokban figyelem őket. Ilyenkor próbálom az arcukon keresni a gyermeki vonásokat. Vajon milyenek lehettek fiatalon. Ám az idő ránccal eltakarja. S azt látom, szinte mindegyiknek lefelé hajlik a szája szeglete. Mitől? Azt csak sejthetem, ahogy velem is halad az idő. Nézem a rajtuk lévő ruhát, cipőt. Igen, köztük, már kevesebb a festett haj a körömcipő. Inkább a kényelmes holmikat szeretik. Még ha nem divatos, akkor is. Kevés idős ember volt és van az életemben. Sajnos. De akiket ismertem, vagy ismerek nagyon bölcs emberek. Tele vannak megértéssel, s a nyugalom, ami árad belőlük, az bűvöletbe ejt. Szeretek beszélgetni velük. Van egy idős néni, aki a lányának tekint. S ezt érzem is. Ő 71 éves. Elmeséltem neki dolgaimat, érzéseimet, s még a titkaimat is, mert ugye, azok is vannak. S ő annyira megértő volt. Nem mondta, hogy lányom ezt és ezt ne tedd, mert nem helyénvaló. Inkább úgy fogalmazott, hogy én másként gondolkodom dolgokról. Másként látom a világot, ám őt nem zavarja. Ennyi idősen talán én is másként gondolkodom? Ami miatt tisztelem és szeretem az öregeket, hogy megbékélnek a sorsukkal. Ahogy az idő megy, úgy csillapodik bennük a tűz. A valamikori láz. Nem tudom, az én lázadó korszakom is lecsillapszik-e valaha. Csak remélni tudom. Néha már így is nehéz az élet harca. Megnyugszom- e végre, s elviselem a sorsomat beletörődéssel, mégis nyugodt szívvel. Talán.
Reggel mikor megyek dolgozni, mindig találkozom egy nénivel, aki sétáltatja a kutyáját. Ha nem látom, hiányzik. Számomra olyan csúnya az a kis korcsnak mondott eb, mégis az, ahogyan a néni, nap, mint nap ugyanabban az időben sétáltatja, számomra szívet melengető. Talán senkije sincs, mert mindig egyedül látom. Igen, rájöttem, az öregek másként szeretnek, megértőbbek, ugyanakkor szerények. Már nincs bennük az, hogy harcoljanak. S ettől olyan szeretni valóan békés emberek. Vajon én milyen leszek?