Lopva látom elosonni ablakom alatt a téli éjszakában,
hangos szuszogása összeolvad a süvítő szél visító árnyaival.
Léptei hangosan recsegnek a megfagyott havon,
Árnyéka hatalmat tiszteletet parancsol a nagyvilágban.


Fejemben rengeteg kérdés, lelkemben mélységes remegés.
Tudnom kell ki ő, s miért ólálkodik éjnek idején kicsiny szobám előtt.
Félek, hisz ahogy nézem az árny egyre csak nő.
Fejemre húzom meleg takaróm, de egy piciny résen tekintetemmel tovább követem őt.
Belép szobámba, s valamit kitesz az ablakomba.
A szívem egyre hevesebben ver, most már látom ő egy furcsa ember.


Piros a ruhája,
nagy ősz a szakálla,
arca ráncos,
szemüvege a fagytól homályos.
Nem ismerem, sosem láttam,
De amilyen gyorsan jött úgy el is suhant a nagy éjszakában,
csak egy árny volt mi sietett tova.
S helyében megmaradt a béke nyoma.
S hirtelen nem félek, lelkemben boldogság árad.
S hirtelen rádöbbenek ő a gyerekek Mikulása.


Köszönöm neked nagyszakállú, hogy egy évben egyszer ismét gyerek lehetek.