Köd van.

Kezek nyúlnak felém, de a sűrű homály nem engedi látni őket.
Érzem: elveszek.
Süllyedek.

Észrevétlen szenvedek.

Átkozhattok, gyűlölhettek...
Már nem érezlek titeket.
Szavatok többé nem hatolhat át az önnön tudatom által megteremtett bűvös falon.

Áttörhetetlen akadályt próbál leküzdeni, aki megpróbálja.

Megfojt a rám leselkedő magány...

Ködben fulladozó, titkos énem, torkomból feltörve, könnyálarcban vergődve küzd az életbenmaradásért.

De a Titok, minek birtokában vagyok, már fogcsikorgatva várja keserves halálomat.
Szétfeszíti lényemet, de tehetetlen vagyok, ezért engedek.
Gyenge jellemem küzd ellenem, ám próbálkozása sikertelen:

Csendfalam áttörése akaratlanul rémít meg, s oly bizonytalan énem elűzi azt, ki még szeret.

Fojtó a köd...

De feloszlik majd...

Ígérem...