3. Az élőlények



Lengyel Imre a halálosan fáradt ember mozdulatával leejtette a tollat a kéziratra és végigsimított gyöngyöző homlokán. Szemei átfutották az utolsó mondatot, ami a lap aljára odakörmölve, félig lelógván a papírosról, szinte macskakaparásnak hatott: "Felismeri-e az ember a gyémántot?". Elmosolyodott. Kissé elkényszerült, fancsali, mégis legényesen nyeglére erőltetett mosolygás volt ez a mosolygás Imrétől. Hajnali két órától írt, megállás, szünet és pihenés nélkül szakadatlanul dolgozott, mióta a kocsmából megjött. Felállt, végigsimított hullámos, barna haján. A veranda négysorban elhelyezkedő, apró, színes, ólomüvegből készült ablakai fölött kitekintett a kertbe, megnézte magának jól az almafa szív alakú, világos-zöld levelekből összerakott masszív lombkoronáját, és a szilvafa ritkásabb, sötétzöld levelekből álló lombját, gyönyörködött a látványban. A levélkék között átszűrödtek a felkelő nap sugarai. A napsugarak a szomszéd ház nyereg-tetejének girbe-gurba gerince fölött törtek utat maguknak, arany nyílakként megkeresték a réseket a világoszöld és sötétzöld levelek között, nekirontottak az ólomüveg ablakszemeknek, s áthatolva rajtuk fantasztikusan tekervényes színes ábrákat vetítettek a veranda hófehér falára. Az almafa és a szilvafa egymás mellett álltak kinn az udvaron a Tóthék és a Keresztanyáék háza között, közelebb Keresztanyáék házához, egészen közel a verandához, a keskeny betonjárda mellett. A szilvafa egyik szélső, derékszögben megtört, de továbbélő ága a veranda fölé hajlott.
Nyílt a verandát az előszobától elválasztó ajtó Teréz nagysasszony lépett be rajta, kezében tálca, a tálcán kormosra égett tepsiben jó adag hagymás, kolbászos tojásrántotta, kenyér, csésze, gőzölgő teával.
Nagysasszony letette a tálcát az asztalra, és csípőre tett kézzel megállt ott, úgy méregette a nagy ebédlőasztal túloldaláról Imrét. Az ifjú odafutott hozzá, letérdelt, s a kezét csókolgatva így kiáltott fel:
-Tudom Keresztanyám, tudom. Igérem, soha többé. Ez volt az utolsó eset!
-Kutyából nem lesz szalonna, -vonta meg a vállát Teréz asszony és meg se mozdult, hagyta, hogy a tékozló fiú hadd csókolgassa csak a kezét.
-Na itt a reggeli, egyél! -mondta aztán, amikor Imre zavart képpel felállt és arrébb húzódott.
Az ifjú megkerülte az asztalt, nagy körülményesen lecsüccsent, magához húzta a tálcát, de nem nyúlt az ételhez.
-Nem ízlik tán? -kérdezte Keresztanya. -Hozzak mást? Hozzak szalonnát erős fehérpaprikával? Vagy oldalast kíván kényes, úri ízlésed?
-Dehogy Keresztanyám, dehogy, hová gondol? Nagyon is jó, minden, nagyon megfelelő, csókolom érte hálásan Keresztanyám kezét. De...
-De?
-De még fejemben van egy gondolat, le kell írnom, mert kiröppen belőle, mint kismadár a kalitkából, ha nyitva felejtik az ajtaját.
-Ej, ej, már megint a sok haszontalan irkafirka, -mondta a nagysasszony. -Mikor nő már be a fejed lágya Imre? Miért nem keresel magadnak valami rendes, emberhez való munkát?
Imre zavartan hallgatott, majd az iratcsomó után nyúlt, felemelte, rázogatta és így szólt.
-Dolgozok ám én Keresztanyám! Tegnap óta huszonöt oldallal haladtam előre.
-Huszonötöt kellene verni a fenekedre, -zsörtölődött Keresztanya. -Világ lustája! Korhely, lump alak. Ingyenélő! Naplopó!
-Naplopó! -ismételte meg, miután válasz nem érkezett, és toppantott hozzá könnyű topánkájával. Fordult volna elfele, hogy megy a dolgára, de Imre visszatartotta.
-Maradjon még Keresztanyám, -kérlelte. -Tudja, miről írok most könyvet, Keresztanya?
-Nem tudom, de nem is érdekel, -mondta Teréz nagysasszony, olyan hangon, ami bárkibe belefojtotta volna a szót, de nem Imrébe.
-A Bibliáról írok Keresztanya, igenis, a Bibliáról. Be akarom bizonyítani a világnak, a kételkedőknek, hogy az ószövetségi részek és az újszövetség tanításai nincsenek egymással ellentmondásban, hogy csak egy Isten van, a szerető, megbocsátó Isten és Ő...és Ő...
A nagysasszony felvetette a szemét, szúrós tekintettel nézte Imre sápadt, züllött, koravén arcát.
-Minek ezt bizonygatni, -kérdezte szigorúan. Ezt nem kell bizonyítani, ezt mindenki tudja.
Megfordult, hogy elmenjen, de a küszöbről még visszaszólt:
-Te azért ne nagyon reménykedj abban a bűnbocsánatban édes fiam! Ne áltasd magad! Miben reménykedsz? Az egyik nap meaculpázva szánva bánod vétkeidet, oszt másnap újra elköveted mindet? Miféle ember vagy te?! Az ilyen semmi ember számára nincs bűnbocsánat! Én most megmondom neked, hogyha így folytatod mindenképpen a pokolra jutsz. Egyél, feküdj le, aludd ki magad, aztán majd, ha kijózanodtál számadásunk lesz!

A nagysasszony elment, becsukódott mögotte az üveges előszobaajtó. Imre könyökével félretolta a tálcát a kolbászos, hagymás rántottával és a teával, új fehér lapot tett maga elé, s a lap tetéjére ráírta könyve következő fejezetének címét:

"Az élőlények"