ahogy a lenyugvó nap utolsó sugara megszínezi a domboldalt, összezárja szirmait a bennem élő nyár, gondolataimban futnak az emlékek, magához szorít az elmúlás,

egy feledhetetlen régi hang fülembe dúdol ismert dallamot, kitárja lélek-kapuit a szellem, elűzi a komor bánatot...és újra-és-újra visszacseng az érzés, mi akkor - ott - a végtelenben történt: érintés, sóhajok, mint zengő égi harangok, lüktettek kongtak, szétszóródtak...ó de szépek voltak azok a hajnalok...

nem tudtuk merre fut az éjjel, hol áll meg a nap, csak ittuk mohón az illatot, habzsoltuk a rohanó - perceket tékozló pillanatot, s ahogy a vadul tomboló ösztön sziklából forrásként kitört, elfojtott érzelmek fákhoz csapódtak, láncaiktól kínlódtak - még most is gyötör!
s egy mozdulattal felemelt - felhők fölé - tenger öléből a Föld, s örökre átadta égieknek a végtelenben hullámzó gyönyört...

most ezernyi gondom, sorsom velejébe hatol, szürkeség van úrrá lelkemen, a valóság ingó hintáján ülök...de az őszi Nap fényét még ölelem, s hiszem - remélem nem csak áltatom magam -, hogy a Tavasz visszahozza szemembe a fényt, szívembe a bizsergést, a mindent megváltó - örök létű reményt...