HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 22

Tagok összesen: 1828

Írás összesen: 45592

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Cselényi P.
2017-12-15 09:26:03

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Finta KataFeltöltés dátuma: 2006-07-15

Az otthon elvesztése

"...az otthon elvesztése, háborúban, földrengéskor vagy családi válságok következtében, az emberi élet egyik legnagyobb traumája. Otthonát elvesztve az ember hirtelen újra lecsupaszodik, törékennyé s védtelenné válik egy idegen világban." (Hankiss Elemér)

*
Annyi bánattal kellett megküzdenem, olyan bántódások értek, és történtek velem, de ezek között talán legsúlyosabb volt az otthonom elvesztése - életem folyamán kétszer is. A meleg és boldog családi otthonunk hiányát egész életemben nélkülöztem, s annak tulajdonítom azt is, hogy a családunk utána szertehullott, egyedei valamennyien másra kényszerültek, mint amilyen jövőt eredetileg elképzeltünk magunknak.

1.

Marosvásárhely, 1944. szeptember 9. szombat - Alig aludtunk valamit. Közelről hallatszik az ágyúdörgés, a front egyre közeledő, félelmetes moraja. A repülők állandóan zúgnak fölöttünk. Borzasztó a felfordulás mindenütt! Egymáshoz szorosan közel, állandóan mennek a különféle járművek, civil és hadi felszerelésekkel. Katonák kocsin és gyalog: magyarok... németek... Költöztetik a kórházakat. A nagyállomás közelében - ahol lakunk - még annál is nagyobb a felfordulás. Az utakon nem lehet keresztülmenni.
A katonai parancsnokságon javasolták apukámnak, hogy: vonaton vagy gyalog, ha elhatároztuk, indulnunk kell a front elől. Itt az utolsó perc. Ki tudja, mi lesz Erdély sorsa a háború befejezése után?

Szüleim döntöttek: azonnal csomagolunk. Hárman megyünk: Anyukám, Bandi testvérem és én. Személyenként egy-egy személypoggyászt lehet feladni, és mindenki vihet magával egy kisebb bőröndöt, amibe a mindennapi személyes holmija belefér. Én a "kincseimet" pakoltam: fényképezőgépemet, rengeteg fotót, imakönyvemet, naplóimat.
Guszti bátyám talán már a fronton van, Pista bátyám is megkapta a behívóját, Apám pedig itt teljesít szolgálatot a városban. Ő se marad sokáig, levente-csapatot menekít Nyugat felé.

1944. szeptember 10. - Utolsó nap, utolsó vasárnap Marosvásárhelyen. Életem legszebb nyarának végén. Éjszaka egyikünk se tudott aludni. Mindenki azon törte a fejét, hogyan fordul családunk sorsa? Hová lesznek szép reményeink? Hová kerülünk ebben a vérzivataros időben? Megkegyelmez-e a háború az életünknek?
Istenem! Miért mindez? Olyan jól indult itt, Marosvásárhelyen sorsunk. Miért kell ismét elszakadnunk a nagyszülőktől, rokonainktól? De választ nem kapok rá! Láthatjuk-e még szép kis városunkat, ahol a család együtt lehetett, ahol olyan jól éreztük magunkat? Élvezhetjük-e új lakásunk kényelmét? Vagy most már örökre búcsút kell vennünk mindentől? Miért mindig csak a miért?
A vonat ebéd után indul. Fölférünk-e ebben a nagy tömegben, nagy kavarodásban?
Leültünk ebédelni. Senki se szólt, de tudtuk, hogy mindenki egyre gondol, arra, - mikor fogunk megint újra terített asztalnál (majdnem) mindnyájan jó otthoni ételt enni? Egyikünknek sem esett jól az ebéd.

Még egyszer körbejártam a szobákat, tekintetemmel végigsimogatva a megszokott bútorokat, tárgyakat. Látom-e még ezeket, vagy csak most, utoljára?
Az ebédlőszoba nagy kandallóján ott piroslott az óriási pirosszegfű-csokor, a péntek esti emlék. Ez is itt fog elhervadni nélkülünk. - Úgy elszorult a szívem... Mindent itt hagyni! Menni a bizonytalanságba...
Róza néni sírt, mikor megtudta, hogy megyünk. Mindig olyan jól megvoltunk együtt. Most mi lesz vele? Egy darabig még biztosan ügyel a házra, az itt maradt holmikra. De ki tudja, meddig teheti? Nem fogják-e vandálok szétdúlni mindenünket, őt meg kirakják valahová. Mi lesz az árván maradt kiscicáimmal, őket nem vihetjük magunkkal. Lelkére kötöttem Róza néninek, hogy gondoskodjék róluk.

Ebéd után végső búcsúcsút vettünk otthonunktól, majd elindultunk az állomásra. Rengeteg ember... Apukám közbenjárásával beszállhattunk egy háromszemélyes tiszti fülkébe. Lassan teltek a kocsik. Micsoda zsúfoltság! Ember-ember hátán mindenütt. Mi kilencen szorongtunk a kis fülkében. Se állni, se leülni nem lehetett. Még annak is örülnünk kellett, hogy fölfértünk a vonatra.
Indulás előtt egy órával megszólalt a sziréna. Mindenki rohant a vonatból fel a dombra. Amíg végre elindíthatták a vonatot, még kétszer fújtak riadót. Végre mégis indították a vonatot. Így hagytuk el kedves otthonunkat.
A vonat ablakából elmerengve néztem a várost, a Marost, a víkendtelepet, ahol olyan sok kellemes órát töltöttünk, boldogan fürödtük, csónakáztunk. Most senki sincs arrafelé. Mindenki mással van elfoglalva. Mindenki rohan, csomagol. Hová? A bizonytalan jövőbe!
De hiába volt a menekülés, a háború utolért bennünket. Ahová érkeztünk, majd' ezer-kilométeres távolságra, szülőföldemen kellett átélnünk a hetekig tartó front borzalmait, s évekig nyögtük lerombolt hazában a kitaszítottság, a nyomor minden gyötrelmét.

2.

Balassagyarmat, 1977. - Egyszerre, egy hét leforgása alatt vesztettem el két hozzátartozómat: édesapám március 3-án, bátyám 5-én örökre itthagyott bennünket. Nemsokára annyi intrika, igazságtalanság ért munkahelyemen, ahol évtizedekig oly jól éreztem magam. Főnököm nyugdíjba ment, engem két év választott el nyugdíjazásomtól. Valaki a helyemre pályázott, de nem nyíltan, egyenesen, hanem alattomosan, a hátam mögött tették velem, amit most vázolok.
Végül - bár nem természetem, mégis - kárörömöt éreztem azok iránt, akik ezt velem szemben elkövették. Azért, mert utódom csupán egy évig töltötte be helyemet, utána faképnél hagyta a hivatalát. Ebből is kitűnik: csak ugródeszkának kellett neki egy osztályvezetői besorolás, hogy abból a székből máshol, vezetőállásban helyezkedjen el. Nyílván hamar rájött, hogy azon a poszton, amelyet betöltöttem, nem lehet lazsálni, mint addig tette, hanem dolgozni kell, még hozzá nem is keveset, hanem sokat.
Elhatároztam, nem hagyom annyiban a dolgot, s amikor kezemben voltak a megfelelő iratok, jogi úton kerestem igazságot. Hosszú, unalmas herce-hurca következett. Itt, a megyében nem érhettem el célomat, hiszen odáig még elért a kezük, ezért a legfőbb jogi fórumhoz fordultam megbántottságommal, ahol végre igazságot szolgáltattak. Igaz, azzal sem mentem sokra, de legalább a legfelsőbb szintű igazságszolgáltató szerv mondta ki, hogy velem szemben törvénysértést követtek el!

Persze, nemcsak a gyász, és a munkahelyi dolgok miatt készültem ki, hozzájárultak lelkivilágom összeomlásához egyéb gondok is, mivel testvéreim el akarják adni szüleim balatoni házát. Olyan szépen elgondoltam már, hogy nemsokára időmilliomos leszek (nyugdíjas), bőven jut időm arra, hogy rendbe tegyem a balatoni házat és környékét, s a jó időt, a nyarakat, mint eddig, felváltva testvéreim családjával, ott tölthetnénk... Arra gondoltam, hogy bankkölcsön igénybevételével a padlásteret kihasználva, tetőtért húzhatnánk rá, s egyszerre akár többen is nyaralhatnánk a családi fészekben.
Ezért villámcsapásként ért a hír. Nem fért a fejembe, hogy apánk verejtékével létrehozott otthonát idegen kézre adjuk, aki azért fáradozott, hogy gyermekei, unokái élvezhessék a szép balatoni nyarakat... Nem volt elég elveszíteni erdélyi otthonunkat, amit traumaként éltem meg, amit soha többé nem tudtam feldolgozni magamban, bár akkor még nem ismertem Hankiss Elemér fenti idézetét.

És most, immár másodszor, szüleim otthonától - ami a mi otthonunk maradhatott volna - attól megválni... ugyanolyan soha fel nem dolgozható, lesújtó esemény lett számomra. Testvéreim, a fiúk mindent bevetve, győzködtek minden oldalról. Nem akartam elhinni, hogy csak én, és kis családom ragaszkodik annyira ahhoz a csendes szigethez, ahol mindig olyan jól éreztük magunkat szüleink körében. Hihetetlen, megemészthetetlen volt számomra! Annyira, hogy beláttam: nem bírom elviselni a rám nehezedő testi és lelki fájdalmakat, betegállományba mentem (mint soha még azelőtt). Egyszerűen nem bírtam emberek közé menni, mert folyton - mint egy kisgyerek - sírva fakadtam.
Előbb a kórház bel-osztályán kértem kivizsgálásomat, mivel az idegességtől teljesen kikészült a gyomrom, lefogytam. Guszti bátyám lánya és veje ott volt alkalmazva az osztályon, ők intézték a fölvételemet. Nekik első állásuk volt diploma után. Főnököm segítségével én intéztem a helybeli kórháznál az állásukat. Gyenge, és rossz állapotban voltam, mikor fölkerestek testvéreim. Azt hittem, csak beteg hozzátartozójukat akarják meglátogatni, és nagyon rosszul esett, amikor előhozakodtak a ház eladásával, pedig tudták, mennyire rosszul érint engem.
Végül nem akartam velük ellenkezni, abban egyeztünk meg, hogy csak akkor járulok hozzá az eladáshoz, ha az általam megjelölt, akkor igen magas árat megkapjuk érte. Titokban arra gondoltam, hogy azt úgysem fogja senki megadni. De tévedtem. A csodás kilátást nyújtó környezetben, messze minden zajtól állt a csendes otthon. Másnak is megtetszett, hiába kötöttem ki magas árat, hamar sikerült vevőt találni rá. Meg kell válnunk Balatontól... szüleim és az egész családnak menedéket nyújtó kedves otthontól.

És akkor eszembe jutott a testvéri szeretet. Veszprémben volt a hagyatéki tárgyalás. Testvéreim ott voltak a közjegyzőnél, mivel Pista bátyám kisfiát, mint örököst, sógornőm képviselte. Apukám nem hagyott végrendeletet. Mivel Guszti bátyám nem vér szerinti gyermeke, csupán anyukám fél tulajdona után örökölhetne. Én szerettem volna, ha apukám után is mind a négyen egyenlő arányban osztozunk; úgy éreztem, rosszul esne neki, ha kimaradna, hiszen mindig saját gyermekeként szerette és nevelte, s ezért eszeltem ki azt, hogy apuka szóban intézkedett ilyen értelemben... Nem tudom, hogy jól tettem-e? Engem akkor a testvéri szeretet vezérelt, de ezt, most, nem viszonozták. Újabb pofont kaptam az élettől. Egyik testvérem sem értett meg. Igaz, megbocsátottam nekik, mert testvéreim, mert mindig szerettem őket, egyébként sem vagyok haragtartó, de a tüske, a fájdalom mai napig bennem maradt...
Szomorúan mentem testvérekkel együtt az ügyvédi irodába az adás-vételi szerződés aláírására. Az új tulajdonossal megegyeztünk a házat átadásának idejében. Fiammal még előző nap odautaztunk összepakolni, és rendbe tenni mindent. Egy kis teherautót fogadtunk, arra raktuk föl a kevés holmit, amit el akartunk hozni. Az emlékeket, és más apróságot megosztottam a testvérekkel, azonban az edényeket, ágyneműt, a berendezést otthagytuk az új tulajdonosnak.

Nosztalgiával néztem át és raktam össze szüleim magánjellegű iratait, a fényképeket, kezembe vettem az itt látható kedves képet, melynek "Nyárutó" címet adtam. A fotó már nyugdíjas-korukban készült, a Balaton-melléki otthon előtt, ahol olyan jól érezték magukat, ahol mi, gyermekei családunkkal együtt oly sok kellemes időt töltöttünk el drága szüleinkkel. Forgatom a leveleket, beleolvasok, elmélázom az összegyűjtött apró emlékeiken. Lapozom Apukám több kisregényének lapjait, amelyek nagy részét azon a rozoga kis gépén írta, amin éppen a leggyakrabban használt betű (az e) hiányzott; a betűhiányokat szép kézírással pótolta. Egy egész kis bőrönd tele van írásaival. Szerencsére megtaláltam egyik régi verseskötetét, amit évekkel később, mikor számítógéphez jutottam, leírtam, és kinyomtatva elküldtem testvéreimnek és gyermekeimnek. Sajnos az Ördög távírója c. kisregényét nem találtam. Emlékszem, milyen érdekes a témája és az egész írás. A regényben apám szinte a jövőbe lát. Egy szerelmes pár (a férfi mérnök) történetét írja le, ahol a fiú egy szerkezetet alkot, melynek segítségével állandó összeköttetésben lehet szerelmével, amelyen keresztül láthatják, és beszélhetnek egymással. Mai világban mindez már valóság, de akkor csak fantáziaszámba ment az ilyen elgondolás. Sokat keresgéltem, de nem találtam meg azt a versét sem, ami nincs a kötetben, a címe: "Csak a jó baráttól mentsen meg az Isten". Érdekesen írja le benne a szép és szabályos vers-írásával a magyarság történetét, mindezt fantasztikus érdekes stílusban, amit nem lehet ilyen röviden vázolni. Arra emlékszem belőle, hogy megemlékezik a korabeli tatár-török pusztításokról, az osztrák-magyar monarchia időszakáról, hogy mint "jótevők" hogyan bántak el az országgal, később az akkori "legújabb" eseményekről, az orosz megszállásról, mit hozott számunkra a "felszabadítás"...

Mire megérkeztek az új tulajdonosok, hideg őszi nap volt, be kellett fűtenünk, annyira lehűlt a levegő, de belül, a szívem-lelkem nemcsak a hidegtől didergett, inkább azért, mert meg kell válnom szüleim otthonától.
Az eltelt időben többször jártam arrafelé, de mindig elkerülöm az utcát, több évtized távlatában sem merem megközelíteni a helyet, annyira fáj, hogy már nem a mi otthonunk...

3.

Gönc és Telkibánya, 2005. augusztus 26-27-28. - Most, hogy visszaemlékezem az elmúlt életem nehéz időszakaira, tudom, hogy nekem, és testvéreimnek is (egyikük kivételével) másként alakult a sorsa, mint ahogyan ifjúkorunkban elképzeltük. Széthullott a család, mivel a nehéz időkben hiábavaló volt próbálkozásunk, senki nem tudta megoldani, hogy ismét közelebb kerüljünk egymáshoz. Most, talán most kerülhet sor ismét erre. 2005-ben, akiknek a címét sikerült földerítenünk, találkozót szerveztünk Észak-Magyarországon, a Felvidék közelében, hogy a rövid idő alatt legalább megismerjük rokonainkat, hogy a vérségi kapcsolatot ápoljuk.
Negyvenen gyűltünk össze. Számomra különösen fontos volt a találkozó. Miért? Azért, mert életemnek csak egy rövid szakaszában éreztem a rokoni kapcsolatok meghitt közelségét, akkor, amikor az 1940-es négy években, Erdélyben élhettem szüleimmel együtt, és olyan jó volt Páván, nagyanyám és nagynénikéim, unokatestvéreim közelében lenni, velük gyakran találkozni. A kegyetlen háború ismét elszakított tőlük. Korábban csak levelezés útján érintkezhettünk, és cserélhettük ki gondolatainkat, sokszor attól is félve, nehogy abból is - amit papíron közlünk egymással - baja essék valakinek.

Ezért felejthetetlen öröm számomra, hogy Gönc mellett Telkibányán találkoztunk, egy fenyvessel körülvett szállodában. Egyszerre negyven rokonom lett, sokukról eddig még hírt se hallottam addig.
Életem folyamán mindig nagyon fájt, hogy elvesztettem immár két otthonomat, ahová szüleim emléke kötött, amit egész életem során magamban sirattam, most megnyugtató számomra, hogy a hiányzó rokoni szálak legalább összekapcsolnak bennünket. Az eseményt "Őseink nyomában" c. versemben megörökítettem.
Oly jó most érezni, nem vagyunk egyedül, nagycsalád vesz bennünket körül, bármerre megyünk a csonka haza bármely vidékére: Alföldre, Dunántúlra, Felvidékre, Erdélybe, Csehországba, Németországba vagy Amerikába: mindenhol rokonaink, unokatestvéreink élnek, akikkel vérségileg összetartozunk.


(Fénykép: szüleim a Balaton-melléki otthon előtt.)

2005-2006.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2011-12-10 13:53:22

válasz T. Pandur Judit (2011-12-01 14:37:55) üzenetére
Kedves Judit!
Valóban erőt kaptam Odafentről bőven, mert amin már keresztül kellett mennem, több embernek is bőven elég lenne. Apám erős akaratát kaptam örökül, ezért sikertült talán. De sajnos, még most sem fogytak el a csapások, amihez már kevés a (fizikai) erőm, s talán ezért roppant össze (sajnos, valóságban) a gerincem. Sok bajhoz nagy erőt kaptam, de a túl sok mégis csak kipróbálja még a vas akaratot is.
Köszönöm, hogy elidőztél a korabeli igaz meséimen.
Szeretettel: Kata
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
4498
Időpont: 2011-12-01 14:37:55

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Kata!

Az első részt, vagy abból valamennyit, már olvastam egy másik írásodban /Talán a "Debrecenbe kéne menni" címűben/, a második résznél arra a közmondásra gondoltam, hogy "A baj nem jár egyedül!". Halálesetek, a munkahely elvesztése, betegség, a közös tulajdon elherdálása. Jól összejött tényleg minden! Erős nő vagy, hogy nem roppantál össze ennyi teher, és igazságtalanság alatt!
Tanulságos, és érdekes volt ez az írásod is!

Judit
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2011-01-20 16:04:46

válasz Zagyvapart (2011-01-20 15:54:30) üzenetére

Köszönöm a látogatást, megtisztelsz azzal, hogy tetszésedet nyilvánítottad a régebben írt alkotásomhoz.

Szeretettel üdvözöllek: Kata
Alkotó
Zagyvapart
Regisztrált:
2007-09-11
Összes értékelés:
1534
Időpont: 2011-01-20 15:54:30

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Kata!

Elvarázsolt ez az írásod is. Sok fájdalom, sok trauma után brilliáns ötlet a családi nagytalálkozó, kívánom, hogy inkább ez maradjon meg az emlékeidben, mint az a sok baj.
Nagyon tetszett ez a műved is, szeretettel gratulálok: Zagyvapart.
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2010-05-01 16:02:05

válasz Arthemis (2010-04-30 23:38:36) üzenetére
Én sem értem meg, sohasem, pedig ők ugyanúgy mindig ott nyaraltak szüleimnél, és élvezték a csodás Balatont, a csendes és kedves otthon nyugalmát. Csak az én gyerekeim siratták és sajnálják még ma is. Mindig azt mondtam: visszavásárolom, bármi áron, ha nyerek a Lottón. De nem nyertem, és máig nem tudtam megemészteni...
Köszönöm, hogy elolvastad, és elmondtad véleményedet.
Szeretettel: Kata
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1311
Időpont: 2010-04-30 23:38:36

Nekem is nagy családom van és bár ritkán találkozom velük fontosak nekem, jó köztük lenni. Megrázó amit leírtál itt, főleg az a rész mikor a testvéreid a körházban is előhozakodtak az eladással...nem is értem miért volt olyan fontos nekik megszabadulni attól a háztól. Ettől függetlenül örülök hogy rátaláltam erre az írásodra is.:)
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2006-07-20 21:35:41

Kedves Marika! Örülök, hogy ismét meglátogattál. Bizony, valamennyi költözés, rokonok, ismerősök, megszokott környezet elhagyása legtöbbször megzavarja az ember életét. De az olyan kényszerű elhagyása az otthonnak, amikor mindent, de mindent, rokont, jóbarátot, iskolát és a megszokott tárgyakat is el kell hagyni és menni a bizonytalanságba, az bizony kemény megrázkódtatás.
Nem kívánom senkinek, hogy átélje.
Persze, mindent ki lehet bírni, amit ránk mér Sorsunk, mivel nem tehetünk ellene semmit.
De más az olyan családok helyzete, amikor a családok, rokonok együtt tudnak maradni, legalább egymás közelében, mint akiket megközelíthetetlen országhatárok választanak el egymástól.
Köszönöm, hogy elolvastad írásomat.
Üdvözöllek: Kati
Alkotó
Mishu
Regisztrált:
2006-06-08
Összes értékelés:
503
Időpont: 2006-07-17 08:26:15

Bizony, nagyon rossz mikor egy új környezetbe kerül az ember. Mi, a szüleim a nagyszüleim és én, eddigi 20 évem alatt ötször költöztünk. Megrázó mindig alkalmaszkodni az új környezethez, az új emberekhez.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Wilhelm Busch: A hit vára címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Reggeli kaland című alkotáshoz

Varjú Zoltán alkotást töltött fel Ahol várnak reád címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Télige(n) című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Télige(n) című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Télige(n) című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Télige(n) című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) Otthon a család című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Szerelemkút című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Tél címmel a várólistára

Cselényi P. bejegyzést írt a(z) mittudomén című alkotáshoz

Cselényi P. bejegyzést írt a(z) Küszöb című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Szereplők című alkotáshoz

Cselényi P. alkotást töltött fel Az első ember eltöpreng címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)