HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1877

Írás összesen: 48849

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-09-19 18:50:17

Reklám

Prózai művek / mese
Szerző: InesitaFeltöltés dátuma: 2008-10-27

A tökbáró

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren nem túl, mert az már igencsak messze lett volna, sőt még az Üveghegyen is innen, szóval valahol nem túl messze egy falucskában lakott egy öregember, Szabó Ferenc. Elég közönséges név, gondolhatod, de hát mit tegyünk, így hívták. Pontosabban így hívták, amikor megszületett. Mert akár hiszed, akár nem, sokáig csak tökbárónak csúfolták a falubeliek, annyira, hogy a valódi nevét majdnem el is feledték.
Szeretnéd megtudni, mitől is lett Szabó Ferencből tökbáró? Nos, akkor figyelj nagyon!
Réges-régen, amikor te még akkora se voltál, mint egy fokhagymagerezd, és a nap is másként sütött, mint most, de azért a varjúk ugyanúgy károgtak, Szabó Ferenc megszületett és felnevelkedett. Ez egész közönséges dolog, sokakkal megtörténik, és nem is lenne érdemes beszélni róla, ha Szabó Ferenc is ugyanolyanná érett volna, mint az összes többi fiatalember. De nem így volt.
Amíg a vele egyívásúak a táncházba jártak és a lányokat ijesztegették holdvilágos estéken, Szabó Ferenc tököket nevelt. Egész álló nap kapált, gazolt, kártevőt keresett, vagy egyszerűen csak gyönyörködött a cseperedő tököcskékben. Bámulattal figyelte, ahogy a frissen kikelő növénykék meggörbült szárukkal felemelték a földet, aztán magukkal húzták és a nap felé nyújtották halványzöld levelecskéiket. Féltő gonddal számolgatta az új leveleket, méricskélte a kacsok hosszát, tapogatta a földet, hogy kellően nedves-e, és hurcolta a vizet, ha inni kívántak kis kedvencei. Rossz nyelvek szerint egyszer majdnem leállt a szívverése, mert egy csiga rámászott az egyik töklevélre, amíg nem figyelt oda...
De a legjobban azt szerette, amikor megjelentek az első termések. Minden nap új és új izgalmat tartogatott. Vajon nő-e ma egy centit a kis bal hármas csíkos? Megmarad-e a jobb négyesen az a tökkezdemény, ami tegnap jelent meg? Melyik lesz formásabb a középső kettes tökjei közül? Melyik fajta terem majd legtöbbet: a cukkini, a spárgatök, a csillagtök vagy a kolbásztök? Lesz-e sok csíkja a dísztöknek? Elég széteső lesz-e a húsa az istengyalulta töknek? Nem lopják-e el a lopótököt? Ilyenfajta kérdések kötötték le egész nyáron a gondolatait. Magában nevet is adott mindegyik növénynek és fejlődő töknek, de ezeket soha nem árulta el senkinek. Nem mintha bárki is megkérdezte volna. A falu népe ugyanis kicsit hibbantnak tartotta, ám megegyeztek abban, hogy addig jó, amíg békés hibbanttal van dolguk. Nemigen szóltak hát Szabó Ferenchez, ő meg nemigen szólt hozzájuk.
Aztán az egyik évben addig szurkolt a bal hetesnek, amíg az egy hatalmas tököt nem nevelt ki. Akkora volt az a tök, hogy még Szabó Ferencnek is meg kellett pihenni, ha körbejárta, és létráról tudott csak átnézni fölötte. Akkora volt, hogy az elszálló madarak dombnak nézték, és Cirmi, Szabó Ferenc anyjának kedvenc macskája azt hitte, vulkán tört ki a kertben (merthogy Kormi, a negyedik szomszédban lakó tudós macska, aki gyakran feküdt a tanító könyvein, ilyenformán írta le a vulkánokat neki). Akkora volt, hogy minden arra járóban megszorult egy pillanatra a levegő, ha meglátta. A gyöngébb idegzetűek még fel is sikoltottak. Szájtátiak jöttek minden vidékről, hogy megnézzék azt a híres tököt, és Bandi, a falu ügyese helypénzt szedett a nézelődésért. Bandi ebből a pénzből alapozta meg későbbi üzelmeit, így lett végül Bundás Bandi belőle, amikor... De ezt a történetet majd máskor meséljük el.
Szóval a lényeg, hogy a tök nagy volt, és még nagyobb volt a sikere. A nagy siker pedig, ahogy ismeretes, nagy irigységet és gyűlölséget tud teremteni. Így történt ez most is. A hatodik szomszéd, Nagy József, aki szintén tökben utazott, de az idén kevesebb sikerrel (talán nem beszélt elég hímesen a tökökhöz), a szivárvány minden színét felöltötte irigységében, amikor meglátta Szabó Ferenc dicső tökét. Minden egyes nappal csak nőtt az irigység keblében, egészen addig, amíg már nem bírta tovább, és felkereste a falu gonosz boszorkányát.
A gonosz boszorkány olyan csúnya volt, de olyan... Ja, bocsánat, nem is volt csúnya egyáltalán. Ja, és gonosz se volt. És tulajdonképpen boszorkány se volt. Gizikének hívták, a negyvenkilencedik évét taposta, és főállásban gazdálkodott. Boszorkány mivoltát csak esténként, munka után öltötte fel, de leginkább télen, mert akkor kevesebb volt a munka odakint. A kapujára kitett "Gizhelda - jóslás, vajákolás, átkok és varázsok" táblának köszönhetően nem túl bőséges, ám viszonylag stabil mellékjövedelemre tett szert. Tulajdonképpen semmi varázsereje sem volt, és a szakirodalmat se tanulmányozta valami alaposan, véletlenszerűen alkalmazta a különböző módszereket és alapanyagokat, és soha nem látott semmit a jövőből. De nagyon izgalmas volt hozzá járni, mert a lesötétített szobában csak néhány gyertya világított, fura szag terjengett a füstölőből, a kristálygömb hol ragyogott, hol nem (időnként akadozott a világítása), rejtélyes hangok hallatszottak (a padláson élő egércsaládnak és a bagolynak köszönhetően), és olyan jól el lehetett üldögélni a pamlagon. A látogatók végre jól kibeszélhették magukat, borzongtak egy keveset, és a szabott idő lejárta után abban a kellemes tudatban távozhattak, hogy végre megtudták, hogy a magas sötét idegentől kell óvakodni, hogy nemsokára valami jó fog történni velük, vagy hogy ellenségeik hamarosan valami szörnyű csapással fognak szembesülni.
No, hát ehhez a Gizheldához ment el az amúgy minden mágiát gondosan kerülő Nagy József írt találni háborgó lelkére. Benyitott a kiskapun - mozdulatait vészes nyikorgás kísérte. A lábai mellett elsuhant Kormi, Gizhelda kedvenc fekete macskája (aki sajnos kis fehér mellényének köszönhetően nem volt egészen hiteles boszorkánymacska, de kicsire nem adunk). A padláson a nyikorgástól felriasztott bagoly bánatosan huhogott néhányat ("hogy nem tudják békén aludni hagyni a szegény baglyot!"). Nagy József elégedett volt. Bár csak egészen homályos fogalmai voltak arról, hogy is kell kinéznie egy valódi gonosz boszorkány házának, a látottakat kellően boszorkányosnak találta. Aztán addigi elégedettsége egy pillanatra megingott, amikor kopogására válaszul Gizike lisztes kezét kötényébe törölgetve nyitott ajtót.
- Mi tetszik?
- Ööö... varázslásért jöttem.
- Csak húsz perc múlva kezdődik a félfogadás. Na, mindegy, ha már itt van, jöjjön be, várjon meg a szobában. Mindjárt jövök, csak beteszem ezt a kis pogácsát.
Bevezette Nagy Józsefet a jósszobába, és helyet mutatott neki a pamlagon.
- Aztán ne nyúljon semmihez!
A figyelmeztetés teljesen felesleges volt, mert ahogy belépett a homályos, mindenféle furcsasággal felszerelt szobába, Nagy József lelkivilága megint helyreállt, és borzongató rettegésbe merülten nézelődött. Életében először járt mágikus helyen, és most nagyon élvezte a különös élményt. Nemsokára Gizhelda is megérkezett, bonyolult horgolású kendőben, liszttelenített kézzel.
- No, aranyom, a szellemek azt mondják, valami nyomja a lelkét. Még pedig valami... - tűnődve méregette Nagy József teljesen romantikátlan ábrázatát - igen, valami a munkájával kapcsolatban.
- Bámulatos! Honnan tudta?
- Ej már, hát a szellemek mondták - vonta meg a vállát a szakértők hanyagságával Gizhelda. - De azért aranyom, mondja csak el maga is, mi a bánata.
És Nagy József kitárta a lelkét a mágia (és Gizhelda) előtt. Elpanaszolta, hogy ő mennyit dolgozik a tökökkel, és hogy neki ez az élete, és három helyre is szállít, de amióta ez a piszok Szabó kitermelte azt a gigászi darabot a kertjében, mindenki csak vele foglalkozik, és hogy ez nem mehet így tovább, mert a végén elveszíti az üzleteit, és senki se fog törődni vele, és akkor ő nekimegy a folyónak. Persze sose jutott eddig eszébe a folyó, de most, a félhomályban a különös illatok között egész természetesnek tűnt ez a következmény is. És még jobban sajnálta magát. Majdnem sírt.
- Ej, ej, aranyom, nem szabad ilyet mondani. A tök az csak tök, és nő majd magának is olyan nagy, csak ki kell várni. Az ember sose tudhatja, mit hoz a holnap. Persze én tudom, de nem kötök mindent az orrára. Maga előtt jobb, ha homályban maradnak bizonyos dolgok. De akár még az is előfordulhat - pislogott ravaszul - hogy elszárad az a csodatök, és megint mindenki magát fogja szeretni.
- Igen! Ez jó lenne! - csillant fel Nagy József szeme. - Nem, mégse jó - esett vissza a pamlagra. - Ha elszárad, mindenki tudja majd, hogy én csináltam valamit, és még annyira se szeretnek majd, mint eddig. Valami más kell.
- Jól van, csinálok egy varázslatot, ami mindent helyrehoz. Maga csak menjen nyugodtan haza, aludja ki magát, és meglátja, megint mindenki szeretni fogja.
- Köszönöm, kedves Gizhelda! És milyen varázslatot csinál?
- Az szakmai titok. Maga csak menjen haza nyugodtan - nagyon szerette volna már, ha elmegy az ügyfél, mert ideje lett volna kivenni a pogácsát.
- Kérem, nem csinálhatná most?
Ahogy Nagy József könyörgő szemébe nézett, Gizike látta már, hogy vagy varázsol gyorsan, vagy elég a pogácsa. Elővett hát találomra a szekrényből egy juharfalevelet, néhány bükkönyvirágot meg egy kis porított meggymagot, összekeverte őket a varázsüstben, a tetejére öntött egy keveset a férje kedvenc darált erős paprikájából, mormolt valami varázsige-szerűséget, és közölte Nagy Józseffel, hogy mehet haza, kész a varázslat.
Nagy Józseffel madarat lehetett volna fogatni. Odaadta a kért díj háromszorosát, és boldogan repült haza. Mégiscsak csodálatos boszorkány ez a Gizhelda!
Gizike is elégedett volt: jól is keresett ezen a maflán, és a pogácsa se égett el. Épp csak egy kicsit megkapta a szegélyét, de a férje úgyis ropogósan szerette.
Csakhogy egy dologgal nem számolt: ha rendesen elolvasta volna a szakirodalmat, tudta volna, hogy erős paprikát és juharfalevelet SOHA nem szabad összekeverni, mert a világ legkiszámíthatatlanabb keverékét alkotják... És a szakirodalomnak igaza volt. Így történt, hogy Gizhelda, életében először tényleg varázsolt, mégpedig olyan cifrát, hogy még ma is emlegetik.
Csak szállt, szállt a varázslat a kerteken át, és telibe találta az esti csöndben a tököket nézegető Szabó Ferencet. És tudod, mi történt? Nem, nem változott Szabó Ferenc tökké. A tökök se száradtak el. Minden ugyanúgy maradt, mint volt, egy dolog, Szabó Ferenc elméje kivételével. Merthogy a találattól fogva magáról azt hitte, hogy ő Báró Szélesthökföldy Szabó Ferenc Tivadar Edmund, a tököket a szolgaszemélyzetének látta, a nagy tököt pedig a bárónénak, akinek annyi keresztneve volt, hogy már attól elfáradt, ha csak átgondolta őket: Krisztina Antónia Leokádia Wilhelmina Fruzsina Mária Georgina Franciska Viviána Matilda Klotilda Júlia.
Ki is kérdezte rendben a legközelebb növögető tököket, hogy elintéztek-e mindent, vigyáznak-e az őrszemek a kapunál, megkapta-e mindenki a vacsoráját. Ekkor jött ki az anyja a házból, hogy vacsorához hívja. Látta, hogy a tökökhöz beszél, de ebben nem volt semmi különös.
- Gyere, kisfiam, kész a vacsora. Gombócot főztem.
- Ön kicsoda, és hogy jutott át az őrségen? - húzta fel Szabó Ferenc a bal szemöldökét.
- Kisfiam, hát nem ismered meg öreg anyádat? Nincs is még olyan sötét.
- Ismét kérdem, ki Ön?
Elszorult szegény anyja szíve. Érezte, hogy nem lesz jó vége ennek a nagy tökölésnek, és tessék, megbomlott a fiú elméje. Már az anyját se ismeri fel. De nemhiába élt oly sok évig, és nevelte fel Szabó Ferencet, hamar feltalálta magát.
- Én vagyok az új szakács. Kész a vacsora. Jöjjön, kérem.
- Miért nem szólt, Zsülien, hogy új szakácsot vettünk fel?
A felelősségre vont tök csak hallgatott.
- Elakadt a szava, ugye? Legközelebb időben tájékoztasson a személyzet változásáról, különben NAGYON megharagszom. Jöjjön, kedvesem - fordult a "bárónéhoz" -, vacsorázzunk.
A báróné súghatott valamit Szabó Ferencnek a diétájáról, mert így válaszolt neki:
- Ah, önnek felesleges gyötörni magát, ön mindenhogyan gyönyörű. De természetesen nem erőltetem, ha nincs étvágya.
És bevonult a házba, ezzel némileg megnyugtatva anyját. Nem vitás, egészen megőrült, de még a békés fajtához tartozik. Addig jó, amíg kezelhető. Szerencsére a gombóc is elnyerte a tetszését, és nyugodtan vacsoráztak. Egy darabig ugyan problémázott Szabó Ferenc, hogy a szakács miért eszik vele, ez semmiképpen sem illendő, de az anyja kivágta magát, mondván, hogy ez a király új rendelete. Ettől Szabó Ferenc megnyugodott, és tervbe vette, hogy alaposan le fogja hordani Zsülient, mert ez már pimaszság, hogy ennyire nem tájékoztatja.
Arról is sikerült meggyőzni, hogy a szobája a szokásos hálóterme. Már csak az inasát kereste.
- Hol van már ez a Pierre? Haszontalan egy inas. Szégyen és gyalázat, hogy az ország egyik főemberének segítség nélkül kell lefeküdni. Reggel előkerítem, és bizonyosan elbocsátom. Ön elmehet - intett anyjának -, a szakácsra igazán semmi szükség a hálótermemben.
Nehéz szívvel feküdt le szegény anyja. Hogy fogja rávenni ezután, hogy bármit is csináljon, ha egyszer olyan nagy úrnak érzi magát? Mégse mondhatja mindenre, hogy ez a király rendelete... Bár miért ne? És visszatér-e valaha az ép elméje?
De Szabó Ferenc szíve sem volt könnyű. Úgy érezte, mindig igyekezett jól bánni a szolgákkal, azok meg hanyagsággal válaszolnak. Szégyen-gyalázat, hogy az emberrel csak a szakács törődjön...
Felvirradt a reggel, Szabó Ferenc kiment a fogadóterembe, vagyis a tökök közé. Illendően üdvözölte a bárónét, lehordta Zsülient, de az olyan szánalomra méltóan hallgatott, hogy végül is nem büntette meg. Pierre-t nehezen találta meg, elbújt az egyik testőr mögé. Szabó Ferenc szeme azonban mindent látott (még azt is, ami ott se volt), és példásan megszidta Pierre-t. Fenyegette, hogy el fogja bocsátani, aztán Pierre esdeklését hallva mégis meggondolta magát, és meghagyta posztján.
Szurtos Lajos, a reggeli felestől felvidulva és elnehezülve rátámaszkodott Szabó Ferenc kerítésére.
- Szervusz, Ferikém! Aztán hogy vannak a tökök?
- Vezessék el, most nincs félfogadás. Egyáltalán hogy törhetett így rám ez az ember? Zsülien! - kiabálta a boldogtalan báró.
- Ferikém! Én vagyok az, a Lali!
- Távozzon, kérem, a fogadóteremből, különben elvezettetem!
Szurtos Lajos döbbenten bámulta a magából kikelt Szabó Ferencet. Még a svájci sapka is félrecsúszott a fején a nagy álmélkodástól.
- Hát, Ferikém, én nem tudom, mi a búbánatos nyavalya ütött beléd, de ha ennyire zavarok, hát elmegyek.
El is ment, visszaballagott szépen a kocsmába, leöblíteni egy-két felessel a megrázkódtatást. Ott aztán a szíverősítő itóka mellett vigasztaló cimborákat is talált, és mire a gyomrába gurult az utolsó feles is, az egész falu tudta, hogy Szabó Ferenc megbuggyant. A kétkedők elzarándokoltak Szabó Ferenc kerítéséhez, saját szemükkel gyönyörködni a bolondban, a hívőbb lelkek megelégedtek azzal, hogy a kocsma félhomályában tárgyalták az esetet.
- Mindig tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek. Hogy valaki így babusgassa a tökjeit! - csóválta a fejét egy sokat látott, sűrű szemöldökű polgár.
- Most meg itt van! Bárónak képzeli magát! Mikor még az ükapja is a földet túrta! - csatlakozott egy másik, akinek az ádámcsutkája folyton fel-alá járt.
- Aztán ugyan miféle báró az ilyen?
- Tökbáró! - süvöltött egy negyedik.
- Tökbáró! Ez jó! Nesze neked, Szabó, ez a te báróságod! Most megkaptad! - A kocsma minden zegzugából borízű hangok hallatszottak: ünnepelték az új elnevezést.
El is terjedt gyorsan a faluban: Szabó Ferenc a tökbáró! A legtöbben mókásnak tartották, másokat egyáltalán nem érdekelte Szabó Ferenc elméjének elborulása, és volt egy ember, akit elkeserített: bizony, Nagy József volt az. Amikor a fülébe jutott, mi történt, azonnal rohant Gizheldához, aki még éppen Gizikeként főzte az ebédet.
- Kedves Gizhelda! Kérem, csinálja vissza a varázslatot! - könyörgött, ahogy kinyitotta a boszorkány az ajtót.
- Miféle varázslatot, aranyom?
- Hát azt, hogy elvarázsolta a Szabót! Én ezt nem akartam, egyáltalán nem akartam, csak az üzletemet féltettem...
- Most már késő bánat! - Gizhelda sokkal határozottabban beszélt, mint ahogy érzett. Ezen a napon neki is megfordult néhányszor a fejében, hogy nem lehetséges-e vajon, hogy tényleg ő varázsolta el azt a szegény embert. De a sok év tapasztalata alapján úgy érezte, ez lehetetlen... - Az előtt kellett volna gondolkodnia, hogy elvarázsolást rendel, aranyom!
- Tudom, tudom, de mégis... nem lehetne valahogy megtörni az átkot?
- Meg kell kérdeznem a nagy szellemet. - Egy darabig hátravetett fejjel, kimeredt szemekkel hallgatott. - A nagy szellem azt mondja, meglehet, hogy meg lehet törni, de ahhoz nagyon komoly varázslat kell, és akkor se lesz azonnali a siker.
- De mégis, mikor hat?
- Azt a szellemek tudják, még nekem sem mondanak el mindent - vont vállat a boszorkány.
- És megcsinálná azt a komoly varázslatot?
- Hát... talán.
- Kérem, tegye meg! Én nem fogok tudni aludni, amíg ez így van!
- Hát jó, ma éjjel véghezviszem. Magának nem is szabad ott lenni, mert akkor a főszellemek hazapárolognak. Maga csak adja oda a varázslat árát, én majd intézkedem.
Nagy József most már csak a kért összeg kétszeresét adta: egyre kevésbé érezte csodálatosnak a mágiát. Gizhelda először felhúzta a szemöldökét ilyen fukarság láttán, de aztán leengedte, mert eszébe jutott, hogy úgyse fog semmit tenni, a semmiért meg ez is elég szép fizetség.
Eltelt egy nap. Eltelt egy hét. Eltelt három év.
Nem történt semmi, Szabó Ferenc, a tökbáró továbbra is báróskodott a tökök között. Az közben persze világos lett a népnek, hogy itt nem egyszerű megőrülésről van szó, mert a tökök nem száradtak el, a tél közepén is ugyanúgy virított az egész kertje, mint amikor ama ominózus éjszakán homlokon találta a varázs.
Újabb évek szaladtak el. Már nem is igen emlékezett senki, hogy is hívják a tökbárót valójában. Nagy József megőszült a lelkiismeret-furdalástól.
A tökbáró is elfásult, már nem kiabált, amikor bámészdiak álltak meg a kerítése mellett. Beletörődött, hogy a személyzete gyatra, és ez ellen semmit nem tehet, mert mindegyikükhöz ragaszkodik a báróné. Kivéve a szakácsot, akit meg a király hagy meg a posztján. Bár még a szakácsot tartotta a legjobbnak, azzal együtt is, hogy továbbra is úgy érezte, egy kicsit sokat enged meg magának szakács létére...
Aztán egy augusztus végi délutánon egy kislány állt meg a kerítésnél. Elbűvölve nézte a szép tököket. A tökbáró rá sem hederített.
- Szia! Ezek a tökök mind a tieid?
A tökbáró meglepetten fordult a kislány felé. Ilyen kérdést se hallott az elmúlt években. Akik odaszóltak neki, azok vagy csúfolták, vagy vigasztalni próbálták, hogy egyszer minden rendbe jön. Sosem értette, miért mondják ezt vagy amazt, nem is szokott válaszolni. Most meg nem tudta, mit is mondjon. Kezdte hát valami egyszerűvel.
- Hogy hívnak téged, kislány?
- Engem Kis Klárinak. És téged?
- Csodálom, hogy nem tudod a nevemet, amikor a palotámban jársz. Zsülien! ... Á, hagyja. A nevem Báró Szélesthökföldy Szabó Ferenc Tivadar Edmund. Ő itt a feleségem, Báró Szélesthökföldy Szabó Krisztina Antónia Leokádia Wilhelmina Fruzsina Mária Georgina Franciska Viviána Matilda Klotilda Júlia.
- Szép nevetek van... Hogy tudod megjegyezni?
- Gyakorlat kérdése az egész - legyintett a báró. - Ez pedig itt Zsülien, a főkomornyik.
- Szervusz, Zsülien - köszönt Klári. Ő egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Zsüliennek hívja valaki a tököt az udvarában. Ő is el szokta nevezni a kukoricacsutákat, amikor játszott velük. Rögtön be is mutatta a babáját, amit a karjában tartott. - Ő Kicsike Klári, a babám. Én vagyok az anyukája.
A tökbáró furcsállotta, hogy a kislány a baba mamájának tartja magát, de nem akarta megsérteni a kedves kis látogatót, így csak bólintott.
- Hogy kerülsz ide, Kis Klári?
- Most költöztünk ide, a nagymamámhoz, mert meghalt az apukám. Ott lakunk, abban a fehér házban - mutatott a sok fehér ház közül az egyikre.
- Á, akkor majdnem szomszédok vagyunk.
- Igen, majd meglátogatlak máskor is, jó?
- Örülni fogok neked, Kis Klári, akkor is, ha nem jelentkezel be előre. - És akármennyire csodálkozott is saját magán, tényleg így érezte.
Két nap múlva Klári megint megállt a kerítés mellett.
- Tegnap nem tudtam jönni, mert meglátogattuk a Juliska nénit, aki a nagymamámnak az unokatestvérének a sógornőjének... vagy valami ilyesmi. Itt van most is Zsülien?
- Persze, nem látod?
- Ja, de, látom már. Szervusz, Zsülien! És a többi tököt hogy hívják?
- Hát, igazad van, elég nagy tökfejek, de azért te ne hívd töknek őket, mert még annál is haszontalanabbak lesznek, mint amilyenek most. Ez itt Pierre, az meg Armand, az meg... - és sorra bemutatta az összes tököt Klárinak. Klári illendően köszöntötte a tököket.
- Képzeld, báró úr, vagyis... hívhatlak báró úrnak? A többi nevedet sajnos elfelejtettem.
- Persze, ahogy tetszik.
- Köszönöm. Szóval képzeld, holnap megyek iskolába! Meg fogok tanulni olvasni, és akkor már én is tudok meséket olvasni a könyvemből Kicsike Klárinak!
- Iskola. Ez nagyon helyes és szép dolog. Fontos a nép iskolázása. Figyelj nagyon a tanítóra.
- Majd elmesélem, mit tanultam, jó?
Kis Klári tartotta a szavát. Majdnem mindennap benézett a tökbáróhoz iskolából jövet vagy csak úgy, és elmesélte, mi történt vele. Megmutatta neki az új betűket meg a számokat, beszámolt róla, hogyan büntette meg a tanító a vásott Jancsit, hogy hogyan barátkozott össze a Juliskával, és hogy képzelje el, a Pisti szerint ő a legszebb kislány a világon... A tökbáró pedig, lassan, de biztosan kezdte elveszíteni tökbáróságát.
Kis Klári történeteiből megismerte a falut, ahol már évtizedek óta élt, és amiről mégis alig tudott valamit. És ahogy egyre közelebb került a sosem ismert emberekhez, egyre kevésbé érdekelte, mit is csinál az udvartartása. Alig veszekedett már Zsüliennel, sőt, az egyik nap azon kapta magát, hogy Zsülien helyén csak egy kifejlett úritököt lát. Gyorsan megdörgölte a szemét, megint Zsülient látta a sárga fodros ingben, de felébredt a lelkében a gyanú: lehet, hogy Zsülien nem is létezik? Ez megmagyarázná, miért olyan hanyag és hallgatag. Ettől kezdve figyelt. És egyre többször fordult elő, hogy egy pillanatig töknek nézte az udvaroncait, volt, hogy még a bárónét is.
A varázslat kezdett megszűnni, vagy csak legyőzte azt egy erősebb varázslat? Ezt még a varázslatos Gizhelda sem tudná megmondani. Sőt, ő aztán végképp nem...
Sok hónap elteltével aztán egy nap megint a kerítésnél beszélgetett Kis Klárival. Nézték az udvartartást, és egyszer csak kibuggyant belőle a kérdés, ami már régóta forrt a lelkében:
- Az én udvaroncaim... ezek mind csak tökök, ugye?
- Hát persze - nézett rá Klári nagy szemekkel. - Te nem tudtad?
- Dehogynem tudtam, csak tőled is hallani akartam.
- De nagyon szép tökök. Még sosem láttam ilyen szépeket. És ezek még télen is megmaradtak. A mieinket mind megettük már.
- Szereted a tököt?
- Igen, nagyon! A legjobban a sütőtököt, amikor a mamám parázson megsüti! - csillant fel a kislány szeme.
- Kisüssük az egyiket? - kérdezte a tökbáró elszoruló torokkal.
- Lehetne? Igazán? Azt hittem, nagyon vigyázol rájuk...
Erre meg mit mondjon? Aztán, anélkül, hogy igazán meggondolta volna, kimondta:
- Vigyáztam is. Hogy megmaradjanak neked, amikor nektek már nem lesz. Na, melyiket szeretnéd?
- Azt a nagyot ott - bökött rá a bárónéra Klári.
A tökbáró szívébe belehasított: pont a bárónét! De mit volt mit tenni, az ígéretet be kell tartani. Bement hát a házba a nagykésért. Szegény anyja majdnem szívrohamot kapott, amikor meglátta, mit vett ki a fiókból.
Kiment a bárónéhoz. Káprázott a szeme: hol a bárónét látta, hol meg egy hatalmas tököt. Most meg mit tegyen? Egy arra járó katicabogár eltakarta a szemét.
Nagy sóhajtással levágta a báróné tököt a száráról. És abban a pillanatban, ahogy a kés éle a tök szárához ért - láss csodát! - nem látott már egyetlen udvaroncot sem maga körül, csak gyönyörű tököket szépen sorban. Nem látta a bárónét sem, nem tudta már a saját hosszú nevét sem, csak azt, hogy ő Szabó Ferenc, a töktermesztő. A házból kisiető rémült arcú anyját se látta már szakácsnak.
- Édesanyám! - kiáltott oda neki. - Eszünk egy kis tököt, jó? Most meg miért sír, édesanyám? Mi bántja?
- Nem bánt engem fiam, semmi, csak annyira örülök, hogy végre megjött az eszed! Egy kis tök bizony nagyon jó lesz! Rakok tüzet!
Szabó Ferenc felszeletelte a tököt. Kis Klári elszaladt a mamájáért meg a nagymamájáért, hogy jöjjenek ők is tököt enni. Szurtos Lajos éppen arra járt, meghívták hát őt is. Ő meg elhívta a Kis Lajost meg a Nagy Jánost meg a Nagy János fiát, a kis Nagy Jánost, az meg hozta a feleségét meg a négy gyerekét, azok hozták a barátaikat meg a kutyájukat, a barátaik hozták az ő barátaikat az egész pereputtyal együtt... És így ment ez tovább, amíg már annyi tenger nép akarta látni a csodálatos észheztérést, hogy el se fértek az udvaron, betöltötték az utcát. Szabó Ferenc meg csak szeletelte a tököt, csak sütögette, csak osztogatta, és olyan boldog volt, mint még soha életében. Akkora lakomát csaptak, hogy még ma is emlegetik a mondásban: Jóllakott, mint Szabó Ferenc töksütésén. Jutott a tökből a kutyáknak, a macskáknak, az egereknek, a patkányoknak, sőt még a katicabogarak tanyája felől is feltűnő csámcsogás hallatszott.
Megérkezett Nagy József is, és ahogy megnyugodott lelkiismerettel nekifogott a falatozásnak, mintha kezdett volna visszatérni a szín a hajába...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Inesita
Regisztrált:
2007-07-10
Összes értékelés:
717
Időpont: 2009-01-29 07:19:19

Kedves Vipera!

Köszönöm!
Alkotó
Regisztrált:
2007-08-20
Összes értékelés:
250
Időpont: 2008-11-25 20:42:17

Szia!

Ahogy már mondtam is: tök baró lett :) Tetszenek a figurák jellemei!

Üdv.: Vipera
Szenior tag
Inesita
Regisztrált:
2007-07-10
Összes értékelés:
717
Időpont: 2008-11-24 10:43:44

Kedves Maristi, Rozália és Judit!
Nagyon örülök nektek, és annak is, hogy szerezhettem pár vidám percet! Köszönöm a figyelmeteket!
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
5073
Időpont: 2008-11-16 18:38:07

"Tök"életes, "tök" jó mese. Gratulálok! Élveztem minden sorát.
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7466
Időpont: 2008-10-31 11:11:38

Kedves Ági!
Csak most jutottam hozzá, hogy mesédet elolvassam, de nem bántam meg, mert jól sikerült, tetszik.
Szeretettel: Rozália

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) édes mézes című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Októberi momentum című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Vándorok című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Ami marad című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Hóesésben című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egymásra csavarodott fák című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Győri barangolásom című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) A fényben című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Ősszel című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Egymásra csavarodott fák című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Egymásra csavarodott fák című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Mária/Babavárás című alkotáshoz

Klára bejegyzést írt a(z) Hervadás című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Nem akarok már mást című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)