Nézem a kisfiú semmibe révedő, panaszos tekintetét, ami még a képernyőn keresztül is halálos lemondással emészti az én lelkemet is. Akkor az ő lelkében vajon mi lehet? El sem tudom képzelni, milyen lehet szülők nélkül felnőni. Persze sokan vannak,akik így nőttek - nőnek fel. Tudom.
Nézem a kisfiút és azt gondolom, egy bölcs ember tudását őrzi a lelke mélyén, mert egy valódi felnőtt ebbe már beleőrült volna. Mert nem elég, hogy az ő szülei meghaltak. Nem, ez még nem minden. Az ő szüleit meggyilkolták. Rosszkor voltak, rossz helyen, ott, az évezredünk eleji hírhedt banki rablásnál, ahol 8 ártatlan ember halt meg. Közöttük ennek a fiúnak a szülei is. Tudom ezt is.
Ez a gyerek csak amiatt van életben, mert aznap rossz napja volt. A szülei kinn hagyták az autóban a nagyszülőkkel az akkor 11 hónapos babát, aki csak sírt, sírt, keservesen. Vannak a gyerekeknek megérzései? Na, ezt nem tudom. De talán hiszek benne.
A kisfiú most a nagymamájával él, szerény körülmények között, a végletekig megszaggatott lélekkel. Nézem a szemeit, apró, remegő gyermekkezét, ahogy a riporternek mutatja a régi fényképeket. Édesanyjáról, akit még most is gyönyörűnek lát és édesapjáról, akire most is felnéz. De nem is emlékezhet rájuk, gondolom, hisz' olyan pici volt még, mikor elvesztette őket. Számára a szülei a fényképeken élnek. Csak onnan ismerheti őket. Csak onnan lesheti a válaszokat a soha fel nem tett kérdéseire. De a válaszok sosem érkeznek meg. Tudja ezt ő is.
Aztán kibuggyan a szememből a könny, amikor felteszi a kérdést a nagyinak : "Mikor indulunk a temetőbe?". Ez a kérdés, amit egy kisgyerek szájából olyan fájó hallani. Neki azt kellene kérdeznie, hogy mikor megyünk már a játszótérre, mikor mehet focizni a haverokkal. De ő oda vágyik. A szüleihez, akik egy közös sírban fekszenek. S a kisfiuk, minden áldott nap puha ronggyal törölgeti át a márványlapot, ami hideg takarót borít a szüleire. Olyan gonddal teszi a dolgát ez a kis ember, alapos és lassú mozdulatokkal simogatva Anya és Apa nyughelyét, hogy ökölbe szorul a kezem, ha arra az emberre gondolok, aki ezt a sorsot kényszerítette rá. Nem tudom felfogni sem...
Lassan és csendben születik meg a könnycsepp, amit a mai napon hullat a sírhalomra ez a kisfiú. Aztán még egy utolsó simítás az arany betűkre, a maszatos kis gyerekkéz tétova érintésével, egy soha el nem búcsúzó, kapaszkodó mozdulat, a semmibe. Tudom, mert látom.
Nézem a kisfiú semmibe révedő, reménytelen tekintetét, és tudom, neki minden napja ilyen. Nem tudom, milyen lehet így felnőni, de tisztelem ezt az apró gyermeket, aki olyan mélyen hordozza belül a szülői örökségét, a szeretetet, hogy belefacsarodik az ember szíve. És nincs senki, aki olyat tudna adni ennek a fiúnak, ami örömkönnyeket csalna a szemébe. Mert ő csak azokat a könnyeket ismeri, amik csípnek, égetnek, de sosem tudják tisztára mosni ezt az apró gyermeklelket, amiben emlékek helyett csak lassan homályosodó fényképek próbálnak hitet adni. Az élethez, amit tudom, nem lesz könnyű leélni. És nagyon rossz, hogy ezt tudom.