HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 21

Tagok összesen: 1855

Írás összesen: 47771

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2019-02-14 16:50:12

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: AshandirFeltöltés dátuma: 2008-11-02

Jéghideg érintés

Mint a Túlvilág és Holtak Istenének felszentelt szolgálója, én gondoskodtam minden a városkánkban elhunyt evilági dolgairól, ha nem volt hozzátartozója, aki ezt elvégezte volna. Így juttatott a sors a Hirsham-birtokra. Egy senki által nem látogatott kis vidéki kúria volt, ahol az öreg, magányos agglegény úr lakott kevés szolgájával. Miután távozott közülünk, senkije nem volt, hát a templom vette át a tulajdonait kezelését.
Egy kellemes, langyos kora tavaszi estén rendeztem a különböző tárgyakat. Mindig én vállaltam magamra az ilyen feladatokat, a többiek vagy otthon voltak már, vagy egyéb dolgaikkal foglalatoskodtak, én szívesen maradtam a megnyugtató márványfalak között. Senkim sem volt, aki hazavárna, és, bár majd harminc voltam nem s bántam ezt. A többiek gyakran vicceltek velem, azzal, hogy egyedül fogok meghalni, de nem foglalkoztam velük.
Mióta az eszemet tudom, úgy éreztem, hogy keresek valakit, bár magam sem tudom pontosan kit. De azon az estén megtaláltam!
Egy kopottas képecske volt. Dísztelen keretben egy halványan látható arckép. Még csak nem is a legtehetségesebb festő keze műve, de abban a képben megtaláltam azt, amit mindig is kerestem.
Egy sötét hajú, titokzatos mosolyú asszony volt rajta, akinek tekintete teljesen megbabonázott. Azonnal elfeledtem minden dolgomat, és egy kényelmetlen székbe ültem, hogy a lámpás fényében jobban szemügyre vegyem a képet. Végigfuttattam minden egyes vonalán a szemem, magamba ittam a fakó színeket, az ujjaimmal óvatosan simogattam a festékréteget.
Arra riadtam, hogy hajnalodik, és a reggeli imára szólító csengő előtt még gyorsan befejeztem a tárgyak rendezését. A képet magamnál tartottam, bár ezt szigorúan tiltották a Rend szabályai. Nem hagyhattam, hogy valami ostoba kaparintsa meg!
Két hét telt el azóta a hajnal óta, és a kép hatásától szabadulni azóta sem tudok. Íztelen az ételem, nem lelem örömömet már semmiben, csak ha behúzódhatok a kis szobámba és nézegethetem a festményt.
Kiderítettem kit ábrázol. Alienna dy Hirshamot, aki a megboldogult, dédanyja volt. A Rend irattárában meg is találtam a feljegyzést egy 114 évvel ezelőtti városházi fóliánsban. Egy helyi alkimistától méregdrágán vettem egy folyadékot, amivel megtisztíthattam a képet, és újra régi teltségükben ragyogtak a színei.
Rendtársaimnak is feltűnt a változás, de ők azt hiszik valami városbéli fehércseléd csavarta el a fejem, és elnézik, ha elkések a reggeli imáról, és alig figyelek arra, amit mondanak nekem.
Egy este megállított a rendfőnök és hogylétem felől érdeklődött. Szemem lesütve motyogtam az orrom alatt valamit, és közben nem mertem a szemébe nézni, nehogy kiolvasson belőle bármit is.
- Gyere fivérem! -mondta kedélyesen -Igyunk valamit a szobámban, és feledtesd velem a magányomat ezen az estén!
A boroskupa érintetlenül lógott zsibbadt kezemben, míg az üreg, ráncos arcú főpap bariton hangját hallgattam. Nem figyeltem rá, mentem volna már az én Aliennámhoz.
- Mi nyomja a szíved, fiam? - kérdezte hirtelen.
- Én... - kezdtem rekedten - Nos, van egy... barátom, akinek nagy gondja van...És miatta aggódom, tiszteletre méltó.
Összeszorult torokkal néztem rá, biztosra vettem, hogy tudja, nem mondtam teljesen igazat.
- Közel áll hozzád ez az ember?
- Igen... nagyon... nagyon jó barátom.
- És mi a lelki gondja? -tudakolta.
- Egy nő... akit nem tud kiverni a fejéből... Aki olyan gyönyörű, amilyet még elképzelni sem tudott. - belepirultam, amit mondta, így kimondva olyan végletesnek tűnt.
- Beszéljen hát a nővel - tanácsolta az öreg, pajkos csillanással a szemében - És megtudja, viszonzott-e amit érez.
Igen, gondoltam, ez az! Miért is nem jutott eszembe előbb, hisz a holtak istenének szolgája beszélhet a Halálon Túliakkal. Földöntúli örömmel az arcomon pattantam fel, és gyorsan elnézést kértem, elhadartan, hogy ezt azonnal meg is mondom a barátomnak, és elrohantam.
Egy kis, alig használt ceremónia teremben végeztem el a rituálét. Nem volt bonyolult, nap mint nap csinálunk hasonlókat a rokonok, és szerettek kérésére, akik kíváncsiak halottuk jól érzi-e magát a Túlvilágon.
Mégis remegő kezekkel gyújtottam gyertyát, és mondtam el az imát. Az oltáron ott mosolygott rám titokzatosan Alienna. Mikor elhalt az ima utolsó szava, szorongva vártam, hogy kérésem teljesül-e. És teljesült!
- Ki szólított? - hallatszott egy csengő hang mindenhonnan, és sehonnan.
Többször neki kellett veselkednem, mire meg tudtam szólalni.
- Én, Fabrias! Fabrias Telnar, Lotar papja. - hallottam a hangon és egy szánalmas nyekergésnek hangzott.
- Mit kívánsz, Túlvilág szolgálója?
- Én... csak -elakad a hangom - Beszélni kívántam veled.
Tudtam az ima ereje miatt a parancsaimat kénytelen követni. És beszéltünk. Hosszan hajnalig, és minél többet megtudtam róla annál, inkább tudtam, hogy megtaláltam! Soha nem voltam még ennyire boldog!


Egy hónapja minden este beszélgettem Niával. Megtudtam, hogy ez volt a beceneve életében. Minden este úgy készültem a rituáléra, mintha valójában találkoznánk. Fürdőt vettem, illatos olajjal dörzsöltem be a testem, és a legszebb csuhám vettem fel.
Rendtársaim váltig kérdezgették, ki az a nő, aki engem ilyenekre késztet, de nem feleltem nekik. Úgysem érthetnék, nem fognák fel mit jelent nekem Nia. Ez több, mint amit a szédelgő szerelmesek egymás iránt éreznek, ez a valódi szerelem! Olyan tiszta, hogy ha mások tudnának róla, már be lenne szennyezve.
Egy gondolat viszont nem hagyott nyugodni. Ők megérinthetik, megsimogathatják a kedvesüket. Élvezhetik a haja illatát, és ihatják a csókjait. De én nem. Egy sötét határ választ el minket. Hacsak...
Nem! Ezt szigorúan tiltják a Törvények, és csak a legelfajzottabbak tesznek ilyet. Mégis úgy éreztem nem maradt más választásom. Megidézem Alienna lelkét egy testbe, és akkor végre beteljesülhet a szerelmünk.
A legnagyobb gondot a megfelelő test beszerzése jelentette. Könnyen hozzá tudok jutni, hisz a temető a közvetlen szomszédságban van, és a ravatal is a templomban van, csak olyan gyönyörűt találni, ami méltó arra, hogy Nia fenséges lelkét befogadja a lehetetlennel határosnak tűnt. Kétségbe estem, mikor hetek fárasztó munkája árán sem találtam megfelelőt. Csak asszott öregasszonyok, lotyók undorító testeit.
De egy nap rám mosolygott a szerencse istennője. Egy fiatal novícia érkezett a templomba, aki szinte megszólalásig hasonlított Niára. Olyan mélybarna szemei voltak, amiket a rég halott festő ábrázolt, és a haja is selymes és barna. És az a mosoly! Megdobbant a szívem, mikor megláttam.
Nem kevés fáradságomba, és könyörgésembe került, mire elértem, hogy én taníthassam. Alinának hívták. Ezt jelnek vettem. Még a nevük is majdnem hasonlít.



Már egyre hosszabbodtak a napok, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább az én Niám nélkül. Alina tudása gyorsan gyarapodott, nem csoda, hisz kitüntettem figyelmemmel.
Egy kora őszi estén végül rászántam magam és elmentem egy hírhedt vajákoshoz, aki mérgeket is árult, ha arra volt szükség. Kértem tőle egy olyat, ami nem okoz fájdalmat, de az áldozat gyorsan meghal. Majd az összes vagyonom ráment, de éjközépkor már a fiolával a kezemben tértem meg a rendházba.
- Holnap, találkozunk, szerelmem! - suttogtam a képnek, az én egyetlen Aliennámnak.
Másnap este a szobámba hívtam Alinát, és itallal kínáltam, amibe előre beletettem a mérget. Oda sem figyeltem miről fecsegett, csak azt vártam mikor hat már a szer. Végül a feje a mellkasára bukott, és a lélegzése egyre lassult, majd megállt.
Ekkor a karjaimba kaptam a testét, és a batyut, amiben a szertartáshoz szükséges kellékek voltak.
A kis ceremóniateremben Alina testét végigfektettem az oltáron, ráadtam egy ruhát, melyet külön erre az alkalomra vásároltam a város legjobb szabójától. Majd nekiláttam a hosszadalmas rituálénak, ami Nia lelkét a Túlvilágról ide idézi, és végre beteljesedhet szerelmünk.
Torkomban dobogó szívvel mondtam ki az utolsó szent szavakat. A gyertyák lángja meglebbent, Alina teste megvonaglott, ahogy a lélek elfoglalta új, tökéletes testét.
Közelebb léptem, és izgatottan vártam, hogy kinyissa a szemét és meglásson. Nagy sokára kinyitotta a szemeit, és rám nézett. Majdnem sírtam örömömben! Magamhoz öleltem a hideg testet, és alig bírtam betelni vele.
- Végre itt vagy, drága egyetlen szerelmem! - suttogtam a fülébe
Valami azonban hibádzott. Nem ölelt vissza, olyan volt, mint egy darab fa. Belenéztem a szemeibe és üveges, érzelemmentes volt a tekintete. A gondolataim észveszejtő sebességgel kergették egymást, próbáltam kitalálni hol rontottam el.
Helyesen mondtam a litániát, a rituálét is pontosan a megadott utasításoknak megfelelően végeztem el. Mégis az én Niám szinte ugyanolyan volt, mint egy hulla.
Mint jeges hullám vágott végig rajtam a döbbenet. Remegő térdekkel léptem a kis asztalka felé, ahol a rituálét leíró pergameneket tartottam. Szédülve olvastam, és szinte kivirított egy mondtat, amit eddig nem vettem észre.
"A megidézett lélek csak a megidéző szóbeli parancsait követi, önálló cselekvésre képtelen."
Megtört tekintettel néztem az oltáron fekvő Aliennára. Soha nem tapasztalt düh öntötte el az elmém. A kegytárgyakat és a pótolhatatlan pergameneket egy mozdulattal lesöpörtem az asztalra, és átkozódva szidtam magam és az Isteneket.
Olyan közel voltam már! Csak egy lépésnyire az áhított céltól, az igazi szerelemtől! Miért ilyen kegyetlenek velem az Istenek? Eszemet vesztve léptem az oltárhoz, és zihálva néztem Niát.
- Még nincsen minden veszve... - halk hang hallatszott a hátam mögül
Ijedtemben majd a mennyezetig ugrottam, megperdültem és egy sötét kámzsás alakot láttam mélyen az árnyékba húzódva állni. Ki lehet? Az ajtóhoz csak egy kulcs volt, és biztosan emlékeztem, hogy bezártam. A jelenés és Nia közé álltam, és kiszáradt torokkal próbáltam megszólalni.
- Nem tudod ki vagyok? - szólt ismét halk, mégis veszedelmet sugalló hangon - Hát ennyire elfeledted már mit tanítottak neked novícius korodban? Elfeledted a gyermekkorodban tanult, imát, amit lefekvés előtt mondtál mindig?
Lassan közelebb lépett, és a gyertyák fénykörének szélén megállt. Ismerős volt, de hiába kutattam az elmémben nem tudtam hova tenni. Ima? Nem értettem. Fejemben zavarosan örvénylettek a gondolatok.
- Nem tudom ki vagy... - nagy nehezen sikerült kinyögnöm a mondatot.
De mire kimondtam, már tudtam! Kénytelen voltam az oltár hideg márványába kapaszkodni, hogy el ne ájuljak. A Sötét Angyal! Aki megkísérti a lelkeket, hogy elhagyják az Istenek által kijelölt utat. Sosem hittem a létezésében, mindig úgy gondoltam csak a Rend találta ki, hogy az engedetlen hívőket megregulázza.
- Igen - kámzsás fejét Alienna felé fordította - Végre rájöttél. Mint mondtam nincs minden veszve... Csak rajtad múlik, hogy mennyit vagy hajlandó feláldozni azért, ami igazán fontos neked.
Bár az arca homályba burkolózott éreztem, ahogy gonoszul vigyorog. Alig hallottam a szavait a szívem kalapálásától. Ez nem lehet igaz! Lehunytam a szemem, hogy elűzzem a jelenést. Hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon. Nem tudtam ellépni, olyan erősen tartott. Megfordított és a csuklya felém fordult. Éreztem dögszagú leheletét.
- Akarod őt, ugye? Látom rajtad. Megkaphatod, persze te is tudod jól, hogy semmi sincsen ingyen. De lásd, milyen vagyok, és nem kérek sokat tőled. Azért, ami mindennél többet és igazán csekélységet.
- Mit? Mit kérsz? - remegtek az ajkaim, miközben ezeket a szavakat kimondtam.
- Egy leheleted, de én választom ki, hogy melyiket.
Megszédültem. Csak bámultam a sötét csuklyát. Nem hittem a fülemnek! Ennyi lenne, ilyen egyszerű? Egy lehelet, ebben semmi veszedelmes sincs, legfeljebb egy kis légszomj. Majdnem felkacagtam, megkönnyebbülésemben.
- Rendben - mondtam, és ekkor már nem volt mellettem.
Vadul körbenéztem, hogy hol lehet, de sehol sem láttam. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem? Egy könnyed érintés zökkentett ki a gondolataimból. Megfordultam és azonnal mosolyba szaladt a szám. Nia az oltáron térdelt, és engem nézett! Bár még mindig üvegesek voltak a szemei, de rám nézett, és mosolygott. Kezét nyújtotta, és én semmi mást nem látva csak a szemeit, fogtam meg a kezét.
Hideg volt az érintése, de nem törődtem vele. A kezem melegétől hamarosan átmelegedett, és fel sem tűnt az egész. Ittam a csókjait, és ő is az enyémet. Hamarosan elfeledtem a Sötét Angyalt, a Rendet, el mindet, ami nem az én egyetlen Niámmal volt kapcsolatos.
Őrült szenvedély öntötte egy a testemet, ahogy a keze a csuhám alá csúszott, és a hideg tenyere a tűzforró bőrömhöz ért. Először tétován, majd egyre hevesebben simogattam én is márványfehér bőrét, és hamarosan a ruhák a padlóra hullottak, majd rájuk heveredtünk, és csókok, és érintések ősi, ösztönös táncát jártuk mindketten.
Az ajtó reccsenésére riadtam fel, és a templomőrök kiáltozására. Karjaimban Aliennával a padlón fekve álomtól kábán néztem, ahogy a fehér átalvetős fegyveresek átlépnek az ajtó roncsain, és kivont pengékkel körbevesznek, majd mögöttük csuhás papok jelennek meg. Ketten felrángattak a földről, kitépték kezeimből imádott hölgyemet, és őt az oltárra helyezték, engem, pedig a sarokba vonszoltak. Küzdöttem, ahogy csak tudtam, de túl erősek voltak, és mikor megláttam belépni a főpapot, és három segítőjét, rádöbbentem mit készülnek tenni.
-Ne tegyétek! Az Istenekre kérlek benneteket! -ordítottam, de választ nem kaptam, csak a főpap végtelenül szomorú pillantását.
A papok körbeállták az oltárt, és belekezdtek abba a rituáléba, ami a holtakat visszaküldi oda, ahonnan megidézettek. Magam sem tudom már miket üvöltöttem, hogy tehetetlen dühömben milyen átkokat vágtam a fejükhöz, végül már záporozó könnyeimen keresztül nem is láttam tisztán, mi történik.
-Szeretlek, Alienna! -zokogtam, mikor a litánia utolsó szava elhangzott, majd a lábaim megrogytak, és minden elsötétült előttem.


Most, ahogy ezeket a szavakat írom, egy óra sincs hátra már a kivégzésemig. Nincs bennem semmi félelem, mert tudom, hogy odaát találkozom Vele. Amikor kimondták rám az ítéletet, bár az a lehető legsúlyosabb volt, inkább megkönnyebbülés öntött el, mint rémület. Az én drágámért, ezt az áldozatot könnyedén meghozom, hogy örökké a karjaimban tarthassam.
Már ez az egy hónap is, amit nélküle töltöttem el gyötrelmes volt számomra. Már nem számított semmi, csak Ő. Az egyik szolga nagyon jó barátom volt, és becsempészett nekem egy fiola mérget, melyet ő is attól a méregkeverőtől vett, ahova én mentem. Olyan, mint amit én adtam Alinának.
Tudjátok meg, hogy nem bánom, amit tettem! Remélem, majd megértitek egyszer...
Itt van... A Sötét Angyal itt áll mögöttem érzem. A hangja a fülemben zeng. Az utolsó leheletemet kéri. Könnyedén rábólintok. Kacajában elégedettség hallatszik. Nem számít ez sem!
Megittam a mérget, hamarosan hatni kezd... Megyek hozzád Niám! Lassulnak a gondolataim. De a lelkem megtér... Neee... Utolsó lehelet! Amivel távozik a lélek. Ostoba voltam!
Homályos minden...
Bocsássatok meg!
Bocsáss meg, drága Nia!
...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Antonia Alessandra Atlantas
Regisztrált:
2007-01-22
Összes értékelés:
198
Időpont: 2009-02-10 18:42:31

Remek történet, nagyon elnyerte a tetszésem! Gratu!

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Vlagyimir Viszockij: Nyugodt vagyok... címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) JelMeztelen című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Élet írta lap (idősekről) című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Egyhangú című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Virtuális világ című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Nyírfák alatt című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Virtuális valóság II. rész című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Közhelyek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Lábad nyomán nyár sompolyog... című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Virtuális világ című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Virtuális világ című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Ma már, s mégis... című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Nincs időm című alkotáshoz

eferesz alkotást töltött fel Randevúk (I.,II., III.) címmel

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)