Sírtam, mikor nem jöttél,
szomorú szobámba beszökött a tél,
borús felhőket rakott rám,
s te nem láttad könnyemet, anyám.
Fájdalom mar szüntelen,
éjszaka csak a fekete eget kémlelem,
hátha meglátom arcodat,
a csillag porába rajzolt szavakat.

Kiégett vágy ma-már az élet,
nincs álom, nincs ígéret,
csak a valóság csonka lelkemen,
meg a fájdalom, mi végtelen.
Mint törtszárnyú madár csak vergődöm,
a fénnyel már nem kergetőzöm,
minden olyan árva lett felettem,
de örülök, hogy gyermeked lehettem.

Most megint ősz van, de bennem örök,
sápadt falevél, bús dalt zörög,
a magány himnusza, meg az elmúlás,
élünk, meghalunk, örök körforgás.
Álmok, tomboló szelek égetnek,
emlékek könnyei gyűlnek,
sárgult, kopott képek felett,
sózzák a keserű életet.

Nincs kiáltás, csak halk moraj,
fájdalmasan mar ez az áldott sóhaj,
mi a szívből szakad fel,
de a kérdésre már senki nem felel.
Éj közepén egy furcsa érzés,
benne rejlik minden féltés,
mintha lágyan simogatna kezed,
vigyázna rám csillag tekinteted.

Sírtam mikor elmentél,
váratlanul világot cseréltél,
engem a földön hagytál egyedül,
de a könnyzápor már csendesül.
Rideg temető, kopár keresztek,
kő angyalok, ti nem feleltek,
ősi fák őrzik álmodat,
a végtelenben óvod fiadat.