Két vonat robog a végállomás felé. A sínek párhuzamosan fekszenek, így szinte fej-fej mellett haladnak. Sosem keresztezik egymás útját, de mindig együtt vannak. Néha az egyik sín elkanyarodik, de mindig visszatér a másik mellé. Az út hosszú, s akik végig akarnak érni rajta, sietnek, nem állnak meg. Csak a cél lebeg a szemük előtt, a végállomás, ahol végre megpihenhetnek. Mindketten hisznek abban, hogy elérik ezt a pontot, és együtt teszik ezt. Ez a hit tartja őket mozgásban, ez élteti őket, vezeti végig az akadályokon. Néha hibás a sín, megdöccen a vonat, ilyenkor vesztegel egy kicsit. A másik viszont addig lassabban halad, és bevárja a másikat, hogy együtt utazhassanak tovább.
Sokáig utaznak egymás mellett és történhet valami, amit egyikük sem vesz észre. Egy kis kanyarodás a sínben, vagy olyan akadály, ami fel sem tűnik nekik, és kicsit lelassítja őket. Ilyenkor egyikük vagy másikuk lemaradhat egy pillanatra, és előfordul, hogy nem várják be egymást. Már nem sietnek annyira, a közös cél, a végállomás képe eltűnik a szemük elől. Az egyik vonat már nem is akar célba érni, míg a másik igen. Az egyik lelassít, kanyarog, nem veszi észre a másikat, aki pedig vakon megy tovább, a végállomás felé. Közben talán feltűnik neki, hogy társa, a másik vonat nincs már mellette, de nem akarja észrevenni. Annyira hisz a közös megérkezésben, hogy nem számol a másik vonat késlekedésével. Ő hiába érkezne meg a célhoz, egyedül már nem nyújtana neki sem örömöt, sem boldogságot. Áltatja magát azzal, hogy majd észhez tér a másik vonat, és utána jön. Csakhogy ez vagy nem következik be, vagy a másiknak olyan lassan tűnik fel a dolog, hogy már nem tudják utolérni egymást. Ezért a lemaradó vonat már nem is próbálkozik, inkább lelassít az állomásoknál, várva, hogy valaki, valaki igazán fontos felszálljon rá. A siető vonat egyszer csak észreveszi, hogy társa nincs mellette, s nincs értelme rohannia, mert a közös végállomás-álom már eltűnt.
Egyedül megérkezni: ebben már semmi öröm nincs. Így a másik vonat, aki eddig hitt a közös célban, szintén lelassít, figyeli, hátha jön a másik szerelvény. Vár, vár, várakozik. Hiába. Volt társa talán már egy másik vonat mellett kanyarog egy távoli sínpáron.
Így a magányos vonat már csak lassan araszol véget nem érő útján. Nem tudja, mitévő legyen, mit kezdjen az elveszített nélkül. Egy idő után azonban figyelni kezdi a külvilágot, amerre csak elhalad. Rengeteg embert megfigyel, boldog családokban gyönyörködik, és gyilkosságokat borzong végig. Rájön arra, hogy amelyik vonat képes volt elhagyni őt, sose állt volna ki mellette, idő kérdése, és másfelé kanyargott volna. Ő ennél jobb, boldogabb, teljesebb utazást érdemel. Olyan vonatot képzel el maga mellé, aki ugyanúgy hisz a közös végállomásban, mint ő. Ezért az állomásokon figyelni kezd a kis szerelvény, lelassít és vár. Talán felszáll valaki a vonatra, valaki olyan, aki érdemes rá. Talán egyszer együtt jutnak el majd a végállomásra.