HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 15

Tagok összesen: 1865

Írás összesen: 48384

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / sci-fi
Szerző: Yasashii AkikoFeltöltés dátuma: 2008-11-07

Síró Farkasok


Hosszas kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy hiába próbálják eltitkolni egyesek a létezésüket, vannak, akiket nem tudnak megtéveszteni...
Mint Megfigyelő , csupán annyi lenne a dolgom, hogy információkat, benyomásokat gyűjtsek, felügyeljem és fenntartsam a rendet...
De valami hajt. Belülről... Pedig tisztában vagyok vele, hogy ez tilos. Ha rájönnek, egyszerűen likvidálnak, és valaki mást állítanak a helyemre... Ennyit ér itt egy élet...
(Már ha ezt annak lehet nevezni...)
Ezt semmiképp sem engedhettem meg, már csak miattuk sem...

"... Eluntam a fényreklámokkal kivilágított háztetőn a nézelődést, így fogtam magam, és a rikítóan villogó neontáblák és koszos csövek között fürgén alsóbb szintekre szökkentem, észrevétlenül. Megfigyelőként elsajátítottunk bizonyos képességeket, többek között azt is, hogy hogyan maradhatunk láthatatlanok mind az emberek, mind az infrakamerák előtt...
Bár a kolóniának ezen a részén nem kellett attól tartanom, hogy felfedeznek. Itt mindenki élte a maga "normális" kis "életét". Nem hall, nem lát, nem beszél. És akkor mindenkinek jó lesz... Néha már undorodtam ettől a hozzáállástól, és ahogy az SD tagjai mindent a felügyeletük alá vontak. De mi nem tehettünk semmit. Nem is léteztünk, senki nem tudott rólunk... Az SD pedig főleg. Az egyenlő lenne a teljes exterminálásunkkal.
Megráztam a fejem, és próbáltam az előttem sebesen váltakozó csövekre koncentrálni, ám hirtelen megtorpantam. Guggolva a tenyereimre támaszkodtam, és aktiváltam az IEF-et, hogy az energiamező eltüntessen...
Alattam két fickó közeledett, de valami furcsa volt bennük, mint már annyiszor... Embernek néztek ki, viszont egészen más volt a kisugárzásuk... Mindketten magasak voltak. Egyikük hosszú, fekete bőrnadrágot és vékony dzsekit viselt, aminek az ujjai szakadtan feszültek izmos karjain. (Honnan szereztek ilyen ruhákat?!) Szabadon hagyott mellkasán egy keresztirányú vágás éktelenkedett... Rövid, ezüstfehér haját a tarkóján egy hosszabb tincsbe fogta... Aranyló szeme feszülten pásztázott körülötte mindent, majd váratlanul megállt, és a másik elé nyújtotta a karját. Nem szólt semmit, csupán egy szemvillanással jelezte, hogy valami nincs rendben. A másik bólintott. Fehér póló és kék farmer volt rajta... Félhosszú, barna tincsei kifürkészhetetlenül szomorkás arcába hullottak... Égszínkék szemeit pedig egyenesen rám emelte!!! Nem ez lehetetlen, nem láthatnak...
Csak véletlen lehetett, mert egy pillanat múlva már ő is fürkészve nézett szét. A fehér hajú férfi hirtelen beleszimatolt a levegőbe. Csípőre tette a kezét, és felemelte e fejét. Ismét szippantott, majd megvonta a vállát, és tovább indultak.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ugyanakkor izgatott borzongás futott végig rajtam... Ennyit az objektivitásról...- húztam el a számat, és megindultam a kiszemeltjeim után. Nem ez volt az első alkalom, hogy láttam őket, de még sosem voltak ilyen közel. Van bennük valami fenséges, megfoghatatlan kecsesség, ami nem jellemző ez emberekre, legalábbis a mostaniakra már biztosan nem. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, de rettenetesen vonz. Van két másik, állandó tagja is a csapatnak, de az ő jelenlétüket ezen a részen ritkán érzékeltem. Néhányszor pedig felbukkant egy fiatal lány is... Ám őt inkább a felsőbb szinteken láttam. Közel a fényhez- jutott az eszembe... Különösnek találtam, de most nem értem rá ezzel foglalkozni, ugyanis elvesztettem a két férfi nyomát. Két vezetékkel lejjebb szökkentem, majd egy neontábla tetejére. Szétnéztem, de sehol sem láttam őket... Felmondták volna az érzékelőim a szolgálatot? Leugrottam egy fémtörmelékkel és mindenféle űrszeméttel, meg kommunális hulladékkal teli konténer mellé, és beljebb sétáltam a sikátorban, magamban dühöngve, amiért figyelmetlen voltam. Már majdnem belerúgtam az egyik, előttem elterülő, felforgatott kukába, mikor egy hirtelen ütést érzékeltem a tarkóm felé közeledni. Gyorsan felugrottam, és szaltózva a támadóm mögé érkeztem, és elkaptam a nyakát. A barna férfi volt az...
Masaka...- futott át az agyamon. Nem láthat...nak...
- Ereszd e l- hallottam a másik érzéketlen hangját, miután kemény ujjai közrefogták a tarkóm. Engedelmeskedtem, így a másik könnyedén kicsusszant a meglazult szorításból. - Most pedig fedd fel magad!
A szemeim tágra nyíltak.
- Nem... Nem láttok? - hebegtem értetlenül. Akkor hogyan kaptak el?!
- A szagod árult el... - hangzott a válasz a hátam mögül, mintha csak a gondolataimban olvasna.
A szagom? Nem értettem, aztán hatalmas koppanással leesett, és bevillant az a kép, amikor beleszimatolt a levegőbe.
- Kuso - suttogtam, és a kezem ökölbe szorult, ahogy megremegtem a dühtől. Aztán villámként hasított belém a felismerés: az emberek érzéketlenek a legtöbb szagra vagy illatra! Már nagyon régóta, hiszen csak így tudtak alkalmazkodni az ezeken a szinteken folyamatosan jelenlévő bűzhöz és mocsokhoz. - Az emberek nem éreznek szagokat- közöltem tárgyilagosan, talán egy kicsit flegmábban a kelleténél, és lehunytam a szemem egy fölényes mosoly kíséretében, végül összefűztem a karjaimat. Fogalmam sincs, hogyan merészeltem ezt tenni, ugyanis tisztában voltam azzal is, hogy az engem fogva tartó férfi bármelyik pillanatban átharaphatja a nyaki csigolyáimat... Igen, nem eltörheti, hanem haraphatja... Tisztán érzékeltem a hegyes, erős tépőfogakat. A férfi gúnyos hangja térített vissza a kábulatból.
- Emberek?! - kacagott fel gúnyosan, szinte már lenézően. - Ne alacsonyíts le minket hozzátok! - közölte élesen.
- Én nem is vagyok emb... - vágtam a szavába, de azonnal elharaptam a mondat végét. Nem hagyta figyelmen kívül, és tudtam, hogy rám villantotta a szemét. A másik nem szólt semmit, csak finoman megérintette a férfi engem tartó karját, és megrázta a fejét.
- De Kiba... - nyögte értetlenül a fehér hajú férfi, nem kevés rosszallással a hangjában. Tehát a barnát Kibának hívják- jegyeztem meg magamban... Hiába, a Megfigyelői beidegződések- sóhajtottam magamban. Úgy sejtettem, hogy nem sokon múlik a létem, ugyanakkor vonakodtam felfedni magam és a kilétem... Már ígyis túl sokat mondtam.
Váratlanul nehézkes zajokat hallottunk mögöttünk. Mindannyian összerezzentünk. Túl jól ismertük ezeket a jellegzetes, fémes, ugyanakkor könnyeden süvítő hangokat. Megérkeztek a Suhanók. Legalábbis errefelé csak így hívták ezeket az antigravitációs mezőt kibocsátó- ezáltal lebegő, meglepően gyors és könnyed mozgású, de ugyanakkor páncélozott batárokat, amik leginkább talán az ősrégi motorokra emlékeztettek. SD különítményeseit hurcolták magukon éjjel- nappal. Ez a kis MagánKommandó volt hivatott elhallgattatni az SD által "veszélyesnek" titulált egyéneket, csoportokat, szervezeteket...
Eszünk ágában sem volt megvárni, hogy tőlünk mit akarnak. Hárman kétfelé rebbentünk szét: a két fickó eltűnt egy mellékutcában, én pedig felfelé vettem az irányt. Nem találták meg egyikünket sem..."



Arra figyeltem fel, hogy halvány mosolyra húzódik a szám... Lehunyt szemmel a napfénybe tartottam az arcom, és beszívtam a friss levegőt. Itt fent minden ilyen hely oly tiszta volt, és természetes gyönyörű... Néha igazán elcsodálkoztam azon, hogy vannak, akik sohasem jutnak el ide. Annyit tudnak a felsőbb szintekről, hogy léteznek. Már nagyon korán beleverik mindenkibe, hogy ne merészeljen vágyakozni, álmokat dédelgetni. Felesleges! Hiszen úgysem teljesülhetnek, akkor pedig ugyebár minek foglalkozni vele? Törődjön csak szépen mindenki a maga kis ügyeivel, végezze a dolgát, és ne nézzen felfelé...
Alázat! Ez a legfontosabb! Elfogadni, és beletörődni abba, hogy irányított az ember, eltiport, sőt, ezt a helyzetet még üdvösnek is kéne tartania!!
Mélységesen felháborított az SD részéről ez a magatartás... De nekünk nem az volt a feladatunk, hogy véleményt alkossunk... Ezzel sem értettem egyet. Tényleg lázadó lennék?- villant át a tudatomon a kérdés, amelyet csak halkan tett fel néhány jóakaróm. Csodálkoztam, hogy még nem fedeztek föl és távolítottak el, mintha csak egy redves sejttel tennék.
Elkezdtem a korábbi találkozásunkon meditálni az 'ookami'kkal, ahogy magamban elneveztem őket. Nem tudom, miért pont ez a név jött... De biztosan oka volt. Nem így terveztem az egészet. Totális kudarc volt, legalábbis annak éltem meg. Bár még mindig előnyben voltam, ugyanis ők még nem láttak engem- nem fedtem fel magam. Még szerencse- sóhajtottam, és kinyitottam a szemem, majd felszökkentem egy testesebb fa lombkoronájába.
Volt valami különös az ookamik körül... Nem illegalitás, bűnözés vagy hasonló, ami itt megszokott, és már mondhatni elvárható lett volna. Valami...
Fennköltebb, fenségesebb... Tisztább...- tolultak az elmémbe a rég elfeledett szavak. Valahogy annyira nem illetek ebbe a környezetbe, mégsem láttam vagy érzékeltem rajtuk a kétségbeesést. Rendíthetetlenek voltak... Mint a 19. században az utolsó indián törzsek foggal-körömmel a végsőkig küzdő harcosai...
A túlélők ...
Megfájdult a fejem, és mintha egy sötét árny suhant volna át az elmémen. Oldalra pillantottam, és a szemem sarkából még láttam a magas tető széléről elrugaszkodó alakot. Nyomban utánaeredtem.
Tettem valószínűleg hatalmas megrökönyödést váltott volna ki a Vének előtt... Reméltem, hogy beszámolóra nem kerül sor... Már régen nem számított ez sem...
A hatalmas, több négyzetkilométeres tetőn kialakított park (vagy inkább természet?) képe után utálkozva bámultam lefelé az alant elterülő nyüzsgő, minden tekintetben mocskos csürhére, a civilizáció, a visszafejlődés koronáira... A szmogköd ellenére is tisztán lehetett látni néhányszáz méternél lejjebb is. A levegőben minden irányban kiterjedő virtuális utcákat mindenféle-fajta, számos extra-felesleges újítással, robotpilótával, önműködő ajtókkal, gondolatvezérlővel, relaxációs gyakorlatokkal és intelligens vizeletvisszatartó-képességgel ellátott járművek végeláthatatlan sokasága szelte keresztül...
Ámen.
Pittyegő érzékelőm figyelmeztetésére irányt változtattam, majd egy vastag, kígyózó közművezetéken landoltam. Mélyet sóhajtottam, és lemondóan eltűntem az alsóbb szinteken...

Mára már elegem volt a meghülyült cenzoraimból és a váratlan meglepetésekből!! Ezek nem tartoztak a munkakörömbe!!! (Igaz, a sem, amit én művelek- jutott az eszembe...) Megest sikerült valakinek kijátszania a figyelmem. Még az IEF is teljes felesleges volt, ugyanis a férfi, aki elkapott hátulról, pontosan tudta, hol kell hozzám érnie ahhoz, hogy hatástalanítsa az energiamezőt. Egy romos téglafalnak taszított, majd maga felé fordított. Kutató, sötét szemeiben egy pillanatig láthattam a sajátom csillámló zöldjét, aztán leplezetlenül végigmért. Dühített a lekezelő pillantása. Ugyanazt éreztem ki belőle, amit az ookamiknál.
Kikerekedtek a szemeim... Talán ő is?!
Felhúzta egyik szépívű, fekete szemöldökét a reakciómra, amit a felismerés váltott ki belőlem. Hirtelen elém lépett, és leszorította a karjaimat a fejem fölött, majd a nyakamhoz hajolt, és...
Megszimatolta... Aztán ismét. Végül szélesen, gonoszkásan elvigyorodott.
- Megvagy- közölte.
Nem értettem semmit. Oldalra néztem, és megláttam egy hosszú fémrudat...
- Ne is próbálkozz vele- mondta ösztönösen, és még szélesebb lett a vigyor a képén.
Ösztön! Mi miért nem ismerjük már eme szónak a valódi jelentését?! Nyeltem egyet, és mélyen a pasas szemébe néztem.
- Mi a fene van a szagommal?!- fakadtam ki.- Miért van mindenki rákattanva?!
Ledöbbent, és elengedte a karom. Alakja vészjóslóan magasodott fölém, és eszem ágában sem volt meggondolatlanságokat cselekedni... Legalábbis igyekeztem. Ennek ellenére a testem gyorsabb volt, és máris aljas módszerekhez folyamodott, kezdve a lábsöprést és a közelharcot...
Ám hirtelen a hátamon találtam magam lent a porban, szorosan felettem egy farkassal... (HOGY Miiiiivel????) Őszinte megdöbbenést, tisztelettel vegyes ámulatot, valamint kaján élvezetet véltem leolvasni a férfi arcáról.
- Ookami...- suttogtam elhalóan. A férfi szemében megcsillant valami, és egy hatalmas, éles tépőfogakkal teli, szőrös pofát érzékeltem közeledni az arcom felé... Ám mielőtt átharapta volna torkomat, amúgy régi kutya módra végignyalta a nyakam hosszú, sima nyelvével, egészen a fülemig...
Megborzongtam, a férfi pedig furcsán elkomorult. Felkelt rólam, és felhúzott engem is földről, majd kezet nyújtott.
- A nevem Tokumei.- Én hallgattam az enyémről. Felesleges volt, mert ő folytatta.- Magna Mater tudatta, hogy...
- Magna... Mater...- súgtam félholtra válva, a semmibe révedve. Nagyot dobbant a szívem. Nem, nem is a szívem volt. Valami dörömbölt bennem, és a felszínre akart törni... Térdre rogytam, de meg kellett támaszkodnom. Hevesen ziháltam... Kínomban már a földet kapartam.
Mi az isten folyik itt?!
Mintha a tudatom ki akart volna szakadni a testemből...
- Engedd a felszínre- hallottam valahonnan távolról a fekete férfi simogató hangját.
Mit? Mi rejtőzik ebben a testben?!
Éreztem, ahogy Tokumei hátulról végignyalta ismét a nyakam. Mikor odapillantottam, egy fekete farkast láttam magam mögött.
Tessék, már hallucinálok is!! Még csak azok a rohadt pirulák sem kellenek, megy ez anélkül is...
Úgy éreztem magam, mint aki eljutott az őrület határára... Sőt talán még annál is tovább... A bensőm pedig egyre csak feszített...
- Rajtad van a jel, Matsuro...
Elkerekedtek a szemeim, ahogy kiejtette a nevem... Kezdtem elveszteni az eszméletemet az ép eszemmel együtt...
Olyan hívogató volt a neonfényektől, űrkacatoktól mentes őrület-mesgye... Azonnal indultam volna odaát... Mi több, el is indultam.
Oda is értem...

"Egy kristálytiszta tó mellett tértem magamhoz. Úgy érzékeltem, minden porcikám egyben van, és az ép eszemet is megtartottam. Szétnéztem, és mérhetetlen nyugalom- boldogság!- áradt szét a bensőmben. A tóból kivezető domboldal hosszasan selyemzöld rétbe torkollott. Kedvem támadt végigrohanni rajta, sebesen szeltem a levegőt... Újra és újra... Kifulladásig...
Akkor visszatértem a tóhoz, és ittam belőle. A hűs víz kellemesen felfrissítette fáradt testemet.
Váratlanul olyan érzés tört rám, hogy nem vagyok egyedül.
Megfordultam, és egy fiatal lány barátságos alakja magasodott fölöttem. Rám mosolygott, és ő is ivott a tóból, aztán hanyatt dőlt mellettem a fűben.
- Gyönyörű, nem igaz?- kérdezte mosolyogva. Megbabonázva bólintottam. Ez lehet a Paradicsom...- Csak most érkeztél. Figyeltelek- nevetett. Csodálkozásomban haragudni is elfelejtettem, és egy pillanat múlva már én is vele kacagtam.- Örülök, hogy itt vagy- folytatta.- Már nagyon egyedül éreztem magam...
- Egyedül?
Arca elkomorult, és felhúzott térdeire hajtotta a fejét, miután bólintott. Olyan összetörtnek tűnt... Biztatóan átöleltem.
- Én itt maradok veled, ha akarod...- suttogtam a fülébe. Szeme felragyogott, és hanyatt döntött a lendülete, ahogy megfordulva a nyakamba ugrott. Egymáson kezdtünk el lefelé gurulni a tóhoz, közben hangosan kacagtunk. Olyan hihetetlen volt... Úgy megszoktam ezt a helyet pár pillanat alatt... Ahogy a vízpartra értünk, térdelve kifújtuk magunkat, majd a vízhez hajoltunk...
Az aranybarna hajú lány előrehajolt, és hosszú nyelét kinyújtva belelefetyelt a tóba. Én is követtem...
Nem döbbentett meg a látvány, hogy a tükörképe egy kecses, aranyló bundájú hiúz volt... Az viszont annál inkább, hogy szemben velem egy fekete bundájú, piszkosfehér hasú farkas alakja hullámzott. Zöld szeme kíváncsian vizslatott. A nyakán pedig furcsa, apró jelek kígyóztak.
- Mik ezek?- kérdezte a lány a hátam mögött, ahogy végigsimított a nyakamon.
- Nem tudom...- sóhajtottam szomorúan, de ő felvidított.
- Nem számít!- mondta, és megbabonázva a hajamat kezdte babrálni. - Gyönyörű a bundád...- suttogta. Elmosolyodtam. Igen, mindig is büszke voltam a hajkoronámra. Mindenki azt mondta...
Mindenki? Ki az a mindenki?
Nem számít, mosolyodtam el, és magamhoz öleltem a lányt.
- Te leszel a nővérem- mondta rám mutatva, de elkomorodott. - Ugye itt maradsz?- csillant félelem a szemében.
- Hova mennék?
- Honnan jöttél?
A kérdése cikázott az elmémben...
- Nem tudom- feleltem őszintén. És tényleg nem tudtam! De nem is érdekelt, nem zavart. A lány megnyugodott. Nevekről kérdeztük egymást, majd felnevetünk. Nem volt szükségünk rájuk...
Kergetőzve rohantunk a mezőn, be az erdőbe, majd a tó hűs vízét vertük fel... Az apró vízcseppeken szikrázóan csillant meg a napsütés...
A lány hirtelen megtorpant, és kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Ne hagyj itt!!- rohant hozzám, és szorosan átölelt. Megnyaltam az arcát.
- Miért tenném?- kérdeztem, és megsimítottam a hátát. A kezem homályos volt!!- Mi ez?- kérdeztem döbbenten, elfojtva hangomban a remegést.
- Hívnak- közölte, de éreztem a fájdalmát. - Valaki emlékszik rád...
- De én itt akarok maradni!
Szomorúan megrázta a fejét.
- Valaki emlékszik rád, és keres. Aki tudja, hogy ki vagy...
Elkerekedtek a szemeim... Megoldást kerestem, ahogy akaratlanul elindultam.
- Gyere velem!- fogtam meg a kezét mosolyogva, és magamhoz húztam, de ő fejet rázott.
- Nem tehetem- suttogta. - Engem már régen elfelejtettek..."


- Ne aggódjatok! A lány nemsokára magához tér...- hallottam valahonnan messziről egy fátyolos hangot. Nehéznek éreztem a szempilláimat; a nyakamba hasító fájdalmat és a kemény ágyat pedig jellegzetesen földinek. Hova lett a Paradicsom?!
Elfordítottam a fejem, ajtócsapódást és távolodó léptek zaját hallottam. Nehezen kinyitottam a szemem. Egy aranyló szempár méregetett. Azonnal felébredtem, gondolkodás nélkül az arcába léptem, majd tolatva az ágy legtávolabbi sarkába téptem.
Az ezüsthajú férfi összehúzta a szemöldökét. Mérgesen lehunyt szemei mellett láttam, ahogy kidagadnak az erek. Aztán kisimult az arca, és próbálta letörölni a lábam nyomát a képéről. Valamiféle ételt rakott elém egy kis bádogdobozban, majd szó nélkül kiment a szegényesen berendezett szobából.
Hallottam a kintről beszűrődő nevetést, és szinte már érzékeltem a férfira mutató ujjakat.
- Tsume!!- nevettek.- Mit csináltál vele?!
- Semmit- közölte az ezüsthajú férfi mérgesen. Kiba elmosolyodott, és megveregette a vállát, majd egy kisebb sráchoz fordult.
- Toboe, keresd meg Tokumeit.
A barna hajú srác bólintott, karkötői fémesen csilingeltek, ahogy elrohant. Tsume utána.
- Veled megyek- szólt.
Ismét nehéznek éreztem a szempilláimat, és mérhetetlenül elszomorodtam. Nem emlékszem pontosan, hogy hol voltam, inkább csak a boldogság és a felszabadultság halvány érzete derengett bennem. És a természet közelsége...
De most már legalább nem éreztem azt a feszítő fájdalmat a bensőmben, mint korábban. A sürgetés is mintha megszűnt volna, és úgy éreztem, kezd kitisztulni a fejem. Lehetséges kijáratok után kutattam, menekülési útvonalakat keresve. Ugrásra készen az ablak felé fordultam mikor belépett a férfi. Mielőtt gondolkozhattam volna, szinte ösztönösen felé szökkentem, és leterítettem a lábáról. Rohantam volna tovább, mikor elkapta a bokám, és visszarántott.
Úgy gondoltam, ha akarná, átharaphatná a vékony csontot, de csak tartott, szinte már finoman. Próbáltam lenyugodni, és figyelmeztetni magam, hogy legközelebb mással próbálkozzam.
- Nem vagy fogoly- szólt, mielőtt elengedett volna, aztán felállt. Értetlenül bámultam rá.- Kétséges volt, hogy visszatérsz-e, ezért hoztalak ide...
Bevillant pár kép és érzés, mikor először találkoztunk. Megborzongtam.
- Most, hogy itt vagy, már közénk tartozol...
Döbbenetemet palástolván gúnyosan megjegyeztem:
- Kösz nem. Más terveim vannak. Amúgy pedig- néztem szúrósan a szemébe- én csak és kizárólag magamhoz tartozom! Világos?
Kuncogást hallottam a hátam mögött, ami egyre erősödött. Ahogy megfordultam, Tsumét pillantottam meg, aki közel állt ahhoz, hogy a földön fetrengjen. Megkérdeztem, hogy mit talál olyan mulatságosnak.
- Akumei, ezt jól megszívtad haver! A csaj egy vérbeli farkas!
A szemeim kikerekedtek, Tokumei pedig készen állt, hogy bármikor a másik torkának ugorjon.
- A nevem Tokumei!!!- morogta. Elérkezettnek láttam az időt, hogy lelépjek. Össze voltam zavarodva. Nyugalomra vágytam. Fel. Kívánságomnak hangot is adtam.
- Na jó, én leléptem. Semmi közöm nincs hozzátok fiúk- néztem körbe.- Úgyhogy minden jót!- intettem, majd elrugaszkodtam, és a nagyobb hatás kedvért az ablakot választottam az ajtó helyett, majd eltűntem a csövek felett...
Mélyet sóhajtottam, mikor megcsapott valami förtelmes bűz, ami eddig sosem. A legkisebb zajok is elviselhetetlenek voltak, és ezen sem az IEF, sem az CHS nem segített. Kezdtem elveszteni a bizalmamat eddig oly létfontosságú ketyeréimben, és úgy éreztem, megint közel vagyok ahhoz, hogy megőrüljek. De ez most valahogy egészen másmilyen volt, mint legutóbb.
Mintha kitágult volna a világ, és sokkal több lenne, mint amennyit képes vagyok egyszerre befogadni. Ennyit a Megfigyelői képességeim határairól, sóhajtottam, aztán hirtelen megtorpantam.
Eszembe jutott, hogy végülis én eredtem az ookamik nyomába... Felrémlett bennem az ok, a fennköltség, a kecsesség...
Lemondóan sóhajtottam, és megindultam a cikázó járművektől mentes csöveken az ellenkező irányba. Mivel sejtettem hogy Megfigyelőként már nem sokáig ténykedhetek- hiszen nemsokára a teljes SD kommandó valamint a Vének szitkozódásai lesznek a nyomomban-, minél hamarabb ki akartam elégíteni a kíváncsiságomat.
Mikor odaértem, egy kissé remegve dőltem az ajtónak, mielőtt beléptem. De még eközben megütötte az orromat valami furcsán ismerős szag, amit eddig nem érzékeltem. Beléptem, és úgy tűnt, már vártak rám. Mindannyian elmosolyodtak.
- Válaszokat akarsz- közölte Tokumei.- Itt kaphatsz.
Beljebb invitált, és leültünk.
- Te is hozzánk hasonló vagy. Utolsók a fajtánkból...
Túlélők ...- villant át a tudatomon.
- Valami megváltozott- suttogtam.- Minden olyan furcsán...
- Új lett- fejezte a be a mondatot Kiba.- Felébredtél- tette hozzá.- Felébresztett a benned lakozó farkas...
- A szagok, az érzékeid... Idő kell nekik, amíg hozzászoksz.
- Mennyi?- kérdeztem egy kicsit talán rémülten. Tokumei vállat vont.
- Egy-két nap, hét... Tőled függ.
- Tehát tényleg ookamik- sóhajtottam, észre sem vettem, hogy hangosan ejtettem ki a szavakat. Mindannyiak kuncogtak, de aztán egyként komorultak el.
- Mindenképp szükségünk van rád- nézett mélyen a szemembe Kiba.- Magna Mater küldött ide minket is és téged is, hogy találkozzunk...
Valami megmozdult bennem... Valamit kerestem... Szép lassan kezdtek szállingózni az emlékeim...
- Rakuen...- hasított belém a felismerés, és most már kezdtem sejteni, mit jelentenek a jelek a tarkómon, és miért engem kerestek...
Miért éreztem őket másnak...
Mi volt az a tisztaság...
Bólintottak, én pedig felálltam.
- Induljunk- közöltem mosolyogva, tudva, hogy most már semmi keresnivalónk sincs ezen a helyen többé. És végre úgy éreztem, hazaértem. Megszűnt a bensőmet oly sokszor szaggató űr, és a kétely, hogy valami nincs rendben a világgal.
A Megfigyelés véget ért...

A Keresés pedig még csak most kezdődött...

Scriptorium 8.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-12-07 22:23:23

Nagyjából tudtam követni a történetet, bár nem volt mindig könnyű. Először kissé meglepett a karakterszám, de nem bántam meg hogy mégis elolvastam.

Legutóbb történt

Tóni bejegyzést írt a(z) Szalay Fruzina: Vallomás / Bekenntnis című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Három lány 10. címmel a várólistára

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Szalay Fruzina: Vallomás / Bekenntnis című alkotáshoz

MaryAnne bejegyzést írt a(z) Tengerparton című alkotáshoz

MaryAnne bejegyzést írt a(z) Tengerparton című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Szalay Fruzina: Vallomás / Bekenntnis címmel

oroszlán alkotást töltött fel Sárga vers címmel

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Elmúlás /Szonettkoszorú W. Shakespeare LXXIII szonettjére/ címmel a várólistára

alberth alkotást töltött fel Apák napi köszöntő címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 7. című alkotáshoz

Scherika bejegyzést írt a(z) Múlt című alkotáshoz

Scherika alkotást töltött fel A szél... címmel

Kankalin bejegyzést írt a(z) XXI. századi ballada című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megjött az éj című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Időspirál című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)