HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 23

Tagok összesen: 1847

Írás összesen: 46625

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

F János
2018-06-17 09:46:36

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Michael JackobFeltöltés dátuma: 2008-11-13

A mélyben

Pokoli fejfájás köszönt, ahogyan felnyitom a szemem. Koromsötét van, az orromig sem látok. Jobb kezemmel a tarkómhoz kapok, ahol a fájdalmat a legintenzívebben érzem, de sérülésnek a legkisebb nyomát sem tapasztalom. Így csupán alkalmi migrénnek titulálom a dolgot, majd lassan tapogatni kezdem a helyet, ahol az imént felébredtem. Poros, hideg felületen siklik végig a tenyerem, sejtéseim szerint szikla, vagy valamilyen kőzet lehet. Ösztönösen felülnék, ám azonnal végigfut az agyamon: mi van akkor, ha közvetlenül fölöttem is van valami, amibe esetleg beverhetem a fejem, ha felemelkedem? Önkéntelenül is a fejembe szökik a sírhely gondolata, amibe minden porcikám beleborzong. Hogy kerültem ide? Talán élve eltemettek?
Az egyik kezemmel finoman a fölöttem elterülő hűvös levegőbe nyúlok. Mivel semmilyen akadályba nem ütközik, lassan feltápászkodom és elhessegetem a rémisztő elképzeléseket. Sok más azonban érthetően nem hagy nyugodni: Mi ez a hely? Mit keresek én itt? Gondolkodjunk csak. Mi is az utolsó emlékem? Áh, igen! Egy buliba készültem a haverokkal. Kiléptem az ajtón, aztán... Mintha filmszakadás lenne. Semmire sem emlékszem, bárhogy is próbálom, nem megy.
Hirtelen furcsa hangok zökkentenek ki az elmélkedésemből. Én morgásnak vélem, amitől végigfut a hátamon a hideg.
Feszülten kezdem kutatni a zsebeimet. Meglepetésemre egy öngyújtót találok, legalábbis a tapintásából ezt ítélem, pedig nem is cigarettázom. Próbálom meggyújtani, második próbálkozásomra sikerül is. A magasba emelem, hogy minél nagyobb teret világítson be. Érzem, ahogyan végiggördül egy verejtékcsepp az arcomon. A szívem hevesebben kezd verni. Kapkodva körültekintek az enyhe fényben, de a zaj forrását nem találom, és ez némiképp megnyugtató, mert így tudom, hogy nem a közvetlen közelemből érkezett. De ettől még bármelyik pillanatban rám találhat ez az akármi, ami ezt a robajlást keltette. Az iménti cseppnyi megnyugvás egy pillanat alatt szertefoszlik, és lavinaként zúdul rám az azonnali kijutási vágy.
Kétségtelen, hogy valamiféle barlangi járatban lehetek. Mindössze néhány méter az átmérője. Viszont mindkét irányban a járat a sötétbe vesz.
Mit tegyek? Merre menjek? Hirtelen arra sem emlékszem, vajon a hangok melyik oldalról érkeztek, hogy legalább az ellenkező irányba induljak el.
Kész őrület! A pulzusom az egekben! A fejem úgy hasogat, mintha egy prés alatt lenne. De muszáj kijutnom erről a helyről, ezért lassan lépkedni kezdek. Közben iszonyatos sebességgel pörögnek a gondolatok az elmémben. Talán még az is megeshet, hogy ez az egész csak egy játék, melyet a haverok találtak ki, hogy megleckéztessenek, amiért a múltkor nem mentem el velük arra a meccsre.
Nem! Ez képtelenség! Ők soha nem mennének el ilyen messzire.
Tovább haladok a viszonylag szűk folyosóban. A levegő dohos, az oldalfal pedig nyirkos. Valamiféle kicsapódás lehet, bár ez érdekel most a legkevésbé.
Időnként meg kell állnom néhány percre, mert nagyon felforrósodik a kezemben az öngyújtó. Amíg valamelyest lehűl, addig csak fülelek és próbálok nesztelen maradni. Nagy erővel ostromol a rémület. Valóságos áldásként élem meg, valahányszor újra fényt csalhatok erre a sivár helyre.
Még most sem hiszem el, hogy ez velem megtörténhet. Bizonyára mindjárt felébredek, aztán csupán egy rossz álomként könyvelhetem el ezt az egészet. Bár így lenne, de sajnos ez a gyötrő fejfájás nagyon is valóságos.
Úr isten! Ez nem lehet!
Megtorpanok, szinte földbe gyökerezik a lábam. Ismét az a morgás, csakhogy most sokkal hangosabb, ráadásul abból az irányból jött, amerre én igyekszem. Villámgyorsan megfordulok, és teljes erőmből rohanni kezdek. Kialszik a kis láng a kezemben, de én csak loholok tovább a vak sötétben, pánikkal küszködve. Néhány méter után a bal lábam megakad valamiben, én pedig elterülök a rideg földön. Akárcsak a kis költségvetésű horrorfilmekben. Soha nem hittem volna, hogy ez ilyen egyszerűen megeshet a valóságban is.
Próbálok újra fényt varázsolni az öngyújtóval, de a kezem annyira reszket, hogy egyszerűen képtelen vagyok rá. Kapkodok a levegő után. Akaratomon kívül ordítani kezdek: Ez nem lehet igaz! Még csak tizennyolc éves vagyok! Nem akarok meghalni!
Lassan már a könnyeimmel viaskodom.
Valami megragadja a karom, és nagy erővel próbál magához húzni. Én még eszeveszettebben kezdek üvölteni, de befogja a számat is. Úgy érzem, itt a vég!
- Nyugodj meg! Én vagyok az, Brian. - hallom az ismerősen csengő hangot.
- Micsoda? - Fel sem fogom elsőre, amit hallok. Egy kis zseblámpa gyúl fel Brian kezében, rám világít vele.
Tényleg ő az!
- Maradj csendben és gyere velem! - suttogja, miközben szemével a mögöttem elterülő sötétséget kémleli.
Én már lassan a saját szememnek sem hiszek. Mit keres itt a legjobb barátom? Mégis mi ez az egész? Azt hiszem, kezdek megőrülni... A fejemben a gondolatok szüntelenül járják a maguk melankolikus táncát, de egy újabb furcsa morgás hallatán hirtelen ritmust váltanak, én pedig visszazökkenek a valóságba.
- Hogy kerülsz ide? Hol vagyunk? - kérdezem feszülten.
- Erre most én sem tudom a választ. De nincs időnk cseverészni. Mennünk kell! Méghozzá azonnal! - Nem hagy szóhoz jutni, hanem inkább futni kezd, engem vonszolva maga után. Pár száz métert követően váratlanul megállunk. Brian felém fordul, az arckifejezéséből ítélve révbe értünk. Zseblámpájával a nyirkos falra világít. Egy bemélyedést fedezek fel, melyben maximum két-három ember férhet el.
- Oda be! Gyorsan! - mondja halkan, és mire feleszmélnék, ő már bent is van. Szapora léptekkel utána sietek, és én is beveszem magam a kis mélyedésbe. Most gondolom, várnunk kell.
A barlang boltíves felső része úgy magasodik fölénk, akár egy több évszázados katedrális, mely hosszú időn át büszkén ellenállt az idő ostromának.
Tán itt az ideje az imádkozásnak... Helyeslem a gondolatot. Ujjaim összefonódnak, és belekezdenék egy imába, de egyetlen hang sem csúszik ki a számon.
Mily elszomorító, hogy mi emberek, csak akkor fordulunk Istenhez, amikor rettegünk vagy nagyon nagy szükségünk van rá. Csak az iszonyat láttán nemesedik meg a lelkünk, de akkor gyakran már késő.
- Ki kell kapcsolnom a fényt, különben ránk talál... - E szavakkal térít vissza ismét Brian a realitások talajára. Bár lassan már magam sem tudom, hogy mi a valóság.
- De mégis mi? Mi talál ránk? - érdeklődöm hevesen.
- Csak maradj csendben! - Újra teljes sötétségbe burkolózik minden. Másodpercek telnek el, de nem történik semmi. Aztán egy iszonyatosan hangos morgás remegteti meg a levegőt. Csontig hatol a testemben a félelem. Az izmaim görcsbe rándulnak. Reszketni kezdek. Két kézzel megragadom a nyakamban lógó medált, amit még Briantől kaptam a tizenkettedik születésnapomra.
- Nyugalom! Tarts ki! - Erőt merítek barátom szavaiból, és próbálom kiélesíteni az érzékszerveimet. Annyira szeretném látni, hogy mi zajlik épp a környezetemben, de rájövök, hogy csupán a hallásomra tudok hagyatkozni.
Mély csend ver tanyát körülöttünk. Ismét eltelik néhány órahosszúságúnak tűnő másodperc. Érzem, hogy itt van, amire vártunk. Túl nagy a nyugalom. Ez az a pillanat, amikor már tudjuk, hogy nem kerülhetjük el azt, aminek be kell következnie.
És valóban... Iszonyatos sebességgel, ugyanakkor hidegrázó bömböléssel száguld el valami mellettünk. Úgy lapulok meg, mint harmatos fűben a szürke nyúl, mely ragadozót gyanít a közelben. Moccanni sem merek.
Aztán hallom, ahogyan távolodik egyre messzebb és messzebb, lassan felocsúdik a szívem. Ilyent korábban sosem éreztem.
- Szent Isten! Mégis mi a fene volt ez? - kérdezem, amint újra fény gyúl a barátom kezében.
- Elképzelésem sincs. De ki kell jutnunk innen! Bármi áron! - Kimászunk a kis rejtekhelyünkről, és újfent felhúzzuk a nyúlcipőt. Most legalább meg tudtunk győződni arról, hogy nem a veszély irányába futunk.
Nem tudom, mióta haladunk féktelenül ebben a kanyargós járatban. Semmi sem érdekel, csak hogy épségben hazajussunk. Tébolyító hatást kelt bennem ez az egész. Bár tudnám az éppen létfontosságú kérdésekre a választ. De sajnos nem tudom, és itt szemmel láthatóan magunkra vagyunk utalva.
- Az ott mi lehet? - mutatok kis idő elteltével a barlang kanyarulatából beszűrődő homályos fényre. - Csak nem egy kijárat? Istenem! Mond, hogy kijutunk! - Leírhatatlan az a remény, mely azzal kecsegtetet, hogy elhagyhatjuk ezt a pokoli helyet.
- Szerintem is egy kijárat lehet! - harsogja csendülő hangon Brian. De, hogy a pillanat varázsát ne élvezhessük sokáig, egy közeli morgás köszönt a hátunk mögött. Szinte éreztem, hogy ezt a cseppnyi idillt megtöri valami.
- Rohanj! - üvölti Brian. Az én torkom már hangot sem tud kiadni az ismételten eluralkodó rettegéstől. Csak futunk és futunk a fény, a megváltás irányába, mögöttünk a pokol kénköves bugyrával. Újabb és újabb bömbölések serkentik lábunkat a gyorsabb menekülésre.
De erősödni kezd a fény. Visszaűzi a homályt a mélybe, és megpillantjuk a kijáratot! Olyan erős a bezúduló ragyogás, hogy szinte már fáj tőle a szemem, de mégis oly boldog vagyok, mint még soha eddigi életemben. Egyikünk sem tud megszólalni, csak némán sietünk a barlang szájához, ahol még az erős csillogásban semmit sem látunk.
Egy nagyon közeli robajlás zendül fel mögöttünk.
- Úr Isten! Itt van! - préselem ki a számon. Már csak lépésekre van a kijárat. Brianre tekintek, akinek az arcán csupán bánatot vélek felfedezni. Megtorpanunk, és ő megszólal: - Sajnálom! Bocsáss meg nekem! - Én csak értetlenül nézem, nem tudom, mire véljem ezt. Egy könnycsepp csordul a szeme sarkából, és ekkor megragadja a felsőmet. Erőteljesen meglök a kijárat felé, én pedig nem tudok ellenállni és hátratántorodom. Mielőtt beleesnék a fénybe, még látom, ahogyan egy hatalmas fekete, tüzes kar ragadja meg hátulról a barátomat, majd magával rántja a sötétségbe...
Felnyitom csendesen a szemem. A hirtelen beáradó világosság bántja a pupillámat, de lassan tisztulni kezd a kép. Egy teremben fekszem. Körülöttem mindenféle orvosi gépek és berendezések. Most egy korházban vagyok, vagy megint hallucinálok? Mi ez az egész?
Egy ápolónő nyit be az ajtón, rám néz, majd kirohan. Néhány pillanat telik el és újból beront.
- Doktor úr! Nézze! Felébredt! - A nővér mögött egy ősz hajú, fehér köpenyes férfi lép be. Az ágyam mellé sétál, aztán fölém hajol.
- Üdvözlöm! - szólal meg kellemes hangon. - Az én nevem Dr. Conrad. Hogy érzi magát?
- Mi történt? - kérdezem, miközben ő egy kis lámpával a szememet vizsgálja.
- Önnek autóbalesete volt. A barátja ittasan vezetett és frontálisan ütköztek egy másik személygépkocsival. Életveszélyes állapotban szállították be önöket. Mi mindent megtettünk, amit lehetett, de mindkettőjüknek erős fejsérülései voltak és kómába estek. - Némán eltűnődöm a hallottakon, majd megszólalok: - Hol van Brian?
- Egy másik teremben fekszik. De sajnos ő még mindig kómában van.
- Értem. És a baleset mikor történt?
- Már lassan három hete. - érkezik a válasz.
- Három hete? - Nem hiszek a fülemnek.
- Igen. Emlékszik ön valamire?
- Csak arra, hogy kilépek a házunkból. A többi már homályba vész.
- Részleges amnézia! Gyakori az ilyen eseteknél. De talán jobb is, hogy nem emlékszik. A fő, hogy ön most jól van. Az édesanyja éjt nappallá téve őrizte, amikor csak lehetett. Most is itt van, csak egy kévéért lement az első emeletre, de rögtön visszajön. Nagyon fog örülni, hogy végre felébredt. - Enyhe mosoly kúszik az arcomra.
- Doktor úr! - rohan be egy újabb nővér az ajtón. - A másik fiúnak Brian Pryce-nak a száznyolcvanhetesben leállt a szíve. Az ügyeletesek mindent megtettek, de sajnos sikertelen volt az újraélesztés.
- Ne! Brian! Az nem lehet! - kiáltok fel.
- Kérem, nyugodjon meg! Ne izgassa fel magát! Őszinte részvétem a barátjáért, de önnek most pihennie kell! - néz rám az orvos. Szemében mély sajnálat tükröződik, aztán visszafordul a nővérhez: - Mégis mikor történt ez?
- Néhány perce!
- Értem! Most menjünk! - Be sem csukódik a nővér és az orvos mögött az ajtó, máris belép rajta édesanyám.
- Istenem! Drága kisfiam! - Az ágyamhoz rohan, rám borul és zokogni kezd. Én gyengéden átölelem, majd kitekintek az ablakon a felhőtlen égre. Az egyik kezem lassan rákúszik a nyakamban lógó medálra, az ujjaim szorosan körbefonják. Lehunyom a szemem.
A szívem elszorul, és e pillanatban én is könnyet ejtek...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
4660
Időpont: 2009-05-27 19:55:19

Érdekes és jól megírt történet. Kicsit misztikus, nagyon izgalmas. Gratulálok hozzá!
Olvasása közben, csak az zavart néhányszor, hogy a egyest kifejezések időnként /szerintem/ nem illettek a szöveg többi részéhez. Pld.: "elhessegetem a rémisztő elképzeléseket" szerintem az elképzeléseket helyett a képzelgéseket hessegeti el. "Feszülten kezdem kutatni a zsebeimet." Inkább: Idegesen kutatni kezdek a zsebeimben. "tapintásából ezt itélem" helyett:a tapintása alapján annak érzem. " Nagy erővel ostromol a rémület" helyett: olyankor a rémülettől lélegezni sem merek. "A fejemben a gondolatok szüntelenül járják a maguk melankólikus táncát" helyett: Gondolataimban szüntelenül, kétségbesetetten a kiutat keresem. "lassan felocsúdik a szívem" helyett: lassan felocsúdok a rémületből. Stb. Talán amikor "nagyon szépen" akarod kifejezni magad, akkor félrecsúszik egy kicsit a mondat. Nem kell erölködni! Jól írsz anélkül is!
Alkotó
Regisztrált:
2008-04-11
Összes értékelés:
35
Időpont: 2008-11-15 16:06:15

Kedves nincsennevem! :)

Köszönöm az értékelésedet! Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! Jól látod, valóban megmentette, mivel némiképp tényleg az ő hibája volt a baleset, ezért saját életét adta a barátjáért, és nem álom volt. Ők így élték át a kómát, abból a barlangból (vagy a lelkek labirintusából) keresve a kiutat.

Üdv.: Michael
Alkotó
nincsennevem
Regisztrált:
2008-06-26
Összes értékelés:
75
Időpont: 2008-11-15 15:22:59

ez nagyon jó lett.
Érdekes a kómás álom benne. Élet és halál között találkoztak, és megmentette, mert valahol az ő hibája volt, vagy csak álom az egész? Nagyon tetszett :)

Legutóbb történt

Tóni alkotást töltött fel Az idős házaspár címmel

hundido alkotást töltött fel A meghiúsult lakoma címmel

hundido bejegyzést írt a(z) Elsős leszek című alkotáshoz

oroszlán alkotást töltött fel A veréb címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Pillanat című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Törött álmok című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Elsős leszek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Fatalista című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Esti séta című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Ősz felé című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Mesélek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Zivataros éjjel című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Zivataros éjjel című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)