10. fejezet
Te vagy az?

A dilisek - bármennyire is dilisek voltak, legalábbis Donald Sullivan szerint - hagyták, hogy Susannah kisírja magát. Ez kegyes volt tőlük. De ami ennél is csodálatosabb volt: nem holmi üres hallgatás ült az arcukon, sokkal inkább megértés. Mondhatta rájuk akárki, hogy hibbantak, és diliházban van a helyük; ebben a minutában igaz emberként viselkedtek. És ami talán még ennél is fontosabb, csapatként is kezdett megmutatkozni igaz erejük.
A két nő, akiket Martin csak látásból ismert - és nem is igazán figyelt oda, ha netán bemutatkoztak - , halkan sugdolózni kezdett. Jessica kapva kapott az alkalmon, és rájuk szólt, mint egy tanárnő neveletlen diákjaira: - Hölgyeim, ha valami hozzáfűznivalójuk van, akkor azt mindenkivel közöljék. Társaságban nem illik sugdolózni.
Susannah végre felpillantott, és könnyei fátyolán át ránézett a két nőre. Megtörölte a szemét egy textil zsebkendővel, hogy jobban megnézhesse magának őket. Első sejtése beigazolódott.
- Ti... itt? - kérdezte erőltetett hangon; a sírástól nemigen tudott megszólalni, ezért minden erejét össze kellett szednie.
A két nő abbahagyta külön kis tárgyalását, és mindketten megdermedtek Susannah letört állapota láttán.
A szőke hajú, akit Susasnnah csak Sylvia-ként ismert arról a bizonyos party-ról, mégis úgy gondolta, megejt még egy rúgást a padlón fetrengő legfájóbb pontjára.
- Szóval te voltál az - mondta alig hallhatóan - Miattad ment tönkre mindaz, amit Charlie-val közösen véghezvittünk. Igenis, létezhet egy férfi és egy nő között csupán barátság. Csak az olyan csökött agyúak, mint te, nem értik meg ezt a csodálatos dolgot.
Széktársa - aki Susannah emlékei szerint az egyik, fociról diskuráló, hosszan nevetgélő férfival érkezett az ünnepségre - végig helyeselt. Heves bólogatásával úgy festett, mintha Sylvia pincsi kutyája lenne.
Susannah-nak ennyi kellett mindössze. Már csak dacból is összeszedte magát, és nem sirt többet.
Jessica helyeslően bólintott, miközben mélyen a megtört asszony szemébe nézett.
- Van valakinek egyéb hozzáfűzése a témához? - kérdezte, fél szemmel Martin-t figyelve, aki viszont állta a pillantását. Bár minden megeshet, de nem gondolta, hogy a táskának, melyet Joseph nála látott, különösebb jelentősége lenne. Azt pedig végképp nem tudta elképzelni, hogy Martin képes lenne egy olyan klubhoz csatlakozni, amilyen ezé a Charlie-é volt. Korban is sokkal fiatalabbnak találta Susannah-nál. Mégis, Jessica biztos volt benne, hogy a két, furcsa emblémával ellátott táska valamiképpen összefügg, csak egy apró részletet kell a helyére rakniuk, hogy minden világossá váljon.
Sylvia és a másik nő a klubból úgy tűnt, témát váltottak. Fejüket összedugva suttogtak valamit egymásnak, de ezt Jessica nem hallotta, ahogy a többi, dilisnek titulált egyén sem.
A gyűlés megszervezője azt várta, mikor szólal meg valaki. De, mint azt észlelte, erre nem nagyon mutattak hajlandóságot a teremben lévők. Ám nem csupán azért várta türelmetlenül a felszólalást, hogy haladjanak tovább... Sőt, az ellenkezőjéről volt inkább szó. Minél tovább akart magában tartani egy rég rejtegetett titkot. És mint önmagának legjobb ismerője, tisztában volt azzal, hogy nem sokáig tudja megállni, hogy ne beszéljen. Ebben a síri csend lepte percben tűréshatára végére ért...
De mielőtt elkezdte volna, még vetett egy pillantást az ismeretlen férfira, aki mindezidáig - hüppögéseit leszámítva - nem kapcsolódott be a beszélgetésbe.
Tökéletesen átlagos kinézete volt. Jessica nem nevezte volna szépnek, de elismerte, hogy nem is csúnya. Arcát enyhe borosták borították, fokozva férfiasságát. A lány számára pedig különös vonzerőt jelentett a csendes megfigyelő szerep, amit játszott. Lehet, hogy a végén ő fogja összeállítani a hallottak alapján, hogy mi is történik velük? E gondolat olyan nevetségesnek tetszett Jessica szemében, hogy rögtön el is vetette, mint egy nagyhatalmú politikus az átlagemberek véleményét. Visszatért a saját hordozott emlékeihez, és érezte, hogy meg kell osztania a többiekkel is.


Szerény otthonában éldegélt már egy ideje egy Milánó közeli kis faluban. Szegénységét látva senki sem gondolta volna, hogy igencsak takaros nyaralóval rendelkezik. Márpedig így volt. Állandó tartózkodási helyén lévő háza meg sem közelítette azt a luxuslakást, amely a híres üdülőváros, Tolle tengerpart felőli részén pompázott, mint egy valóságos kastély. (Hogy is jutott hozzá???...)
Valamit azért az alapos szemlélő számára sugallhatott a rozoga ház előtt parkoló, koromfekete Audi A4-es. Ennek csomagtartójába rakodott bele minden szükséges holmit, amit azon a csodálatos nyári napon magával akart vinni a tengerparton csillogó-villogó házban eltöltött két szép hétre. Jessica nem azok közé tartozott, akik a fél házat elviszik magukkal, ha nyaralni mennek. Egyetlen, átlagos méretű bőröndöt dobott a csomagtartóba, aztán egy mélyet és hosszút sóhajtott. Ránézett a tőle jobbra lévő tárgyra. Piros babakocsi volt, a régebbi fajtából. (Azt is mondhatnánk rá - de ne mondjuk! -, hogy ócska...) Ezt összecsukta - igencsak praktikusan oldották meg, alig foglalt helyet -, és ezzel véget is ért az a rövid rituálé, amit kis túlzással elcsomagolásnak is hívhatunk. De nem is ez a legfontosabb szertartás... Jessica életében legalábbis nem ez volt...
A lány szerény otthona felé fordult, és elmosolyodott. A házon meglátszott, hogy régóta nem festették. A vékony réteg kisebb-nagyobb rongyolódások formájában pergett a földre - melyet nagyjából belepett a gaz, fűnyíró ugyanis ritkán látta felületét. De Jessica-t ez sem igazán érdekelte. Szinte röpült a bejárat irányába, amelyen egy nála nagyobb termetű ember - és ilyen igencsak sok akadt - már csak görbe háttal képes bemenni.
Az ajtóban megtorpant. Olyat látott, amire tudata mélyén már nagyon várt, ugyanakkor félt is tőle valami különös, ösztönös okból kifolyólag.
Egy pillanattal később mégis azon kapta magát, hogy fülig ér a szája. Barátságosan mosolyogva közelített egy apróság felé, amely apróság még csak most bontogatta szárnyait. A kétéves-forma gyerek - egyértelműen kisfiú - topogott a konyhának kialakított előtér közepén, ahol semmi támasza nem volt, ha netán elveszíti az egyensúlyát.
Jessica nem szólt, csak mosolygott. Híve volt a gondolatnak, hogy néha bizony jobb, ha nem rontja el az ember szavakkal a meghitt pillanatot.
A kisfiú még kettőt lépett, aztán ránézett Jessica-ra, és lábai meginogtak. Egy pillanat múlva már a hideg kockakövön csücsült, és ahogy pislogott, Jessica torkát elszorította egy láthatatlan kéz, úgy, hogy alig kapott levegőt. Határtalanul boldog volt, és ezt tovább tetézte az a hit, miszerint semmi és senki nem veheti el tőle ezt az állapotot.
- Napról napra meglepsz valamivel, kis herceg - mondta a lány, miután levegőhöz jutott.
Felkapta a gyerekét, és tovább beszélt hozzá, mint a legjobb barátjához: - Áruld el nekem, hogy jutottál ki az etetőszékből? - rápillantott a nagyjából másfél méter magasan elhelyezkedő ülésre, és meglátta a szétcsatolt szíjat, mely egészen a szabadulás pillanatáig visszatartotta a gyereket.
- Hát te aztán ügyes vagy - ámuldozott Jessica, és nem fért a fejébe, hogy egy gyerek, aki még csak járni sem tud rendesen, hogy mászhat másfél métert lefelé az etetőszékéből. Abban biztos volt, hogy valamilyen szinten gondolkodni kell egy ilyen művelet végrehajtásának érdekében.
Elismerően tekintett kisfia szemébe, aki olyan értelmesen nézett vissza rá, hogy Jessica egy pillanatra megrémült. De a különösen csillogó szemek egyik pillanatról a másikra visszanyerték egy kétéveshez méltó ragyogásukat, és Jessica ráfoghatta a stresszre képzeletének pillanatnyi játékát, mint valami régi jó bajtársra, aki mindig örömmel vállalja a bűnbak szerepét.
- Nos, kis haver - folytatta töretlen vidámsággal Jessica - Mit szólsz a tengerparti kiruccanásunkhoz? Várod már, igaz?
Nem úgy beszélt, mint egy olyan anyuka, aki hangját túlzottan eltorzítva kommunikál csemetéjével. Hangja inkább hasonlított egy jó baráttal folytatott beszélgetés során használatosra.
A gyerek, mint aki válaszolni akar, gügyögött valami olyasmit, hogy "gálugá", és akkorát sikított kíséretképpen, hogy Jessica füle kis híján bedugult. De, mint jó anya - és Jessica kétségtelenül az volt -, ezt is fülig érő mosollyal fogadta.
Azzal kiléptek az ajtón, és Jessica - anélkül, hogy fiát a földre rakta volna - kulcsra zárta az ajtót. Fél kezével a gyermeket tartva, másikkal a kulcsot a zsebébe manőverezve elment a drága autóig, és a hátsó ülésen beszerelt gyermekülésbe ültette a babát.
A volán mögé ülve szörnyű érzés fogta el. Valami ugyanis hiányzott az idilli képből... illetve, valaki. Egy apai kéz elkelt volna a családban, de a férfi (mi is volt a neve? Adam?... Alan? ...) közvetlenül a kisfiú születése után magára hagyta az újdonsült kismamát. Még annyit sem mondott, hogy "Bú" vagy "Bá". Jessica pedig hiába kereste - jó pár hónapig szinte ebből állt az élete -, sehogy sem tudta őt megtalálni. A mobilszámát megváltoztatta ("A hívott szám pillanatnyilag ki van véve a forgalomból..."), és az ismerősei semmit nem tudtak a hollétéről. A cserbenhagyott lány - csupán tizenkilenc évesen - kénytelen volt belenyugodni, hogy egyedül kell felnevelnie a kicsit. Hogy Adam vagy Alan miért csinált ilyet, arról fogalma sem volt. Ahogy megismerte, legmerészebb álmaiban sem merte gondolni, hogy ilyenre képes. Becsületére annyi azért felhozható, hogy tízezer dollárt hagyott hátra a Tolle-beli nyaralójuknak páncélszekrényében. Így tehát egy darabig Jessica felhőtlenül foglalkozhatott a gyerekkel, anélkül, hogy a megélhetésükön kellett volna rágódnia. A pénz azonban két év alatt maradéktalanul elfogyott, és Jessica jól tudta, hogy ez lesz az utolsó nyaralásuk a tengerparton. Az ingatlanhirdetésre máris több tucat jelentkező akadt, közülük jó néhányan komoly szándékkal léptek vele kapcsolatba.
De a ház nem is izgatta Jessica-t, sokkal inkább az az idő, amit benne párjával eltöltöttek. Minden akaraterejét össze kellett szednie, nehogy a gyerek szeme láttára zokogni kezdjen. Ő volt az egyetlen jó dolog az életében, senki más nem számított. Életben tartotta akkor, amikor Adam vagy Alan távozása után az öngyilkosságot forgatta a fejében. Miatta kelt fel reggel, és azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy fontos feladata van.
Miután kiértek az autópályára, Jessica szétnyitható mobilja megszólalt. Hirtelen nem tudta elképzelni, melyik rádió kezdte el ontani magából Avril Lavigne Girlfriend-jét. A dallam annyira kizökkentette őt a koncentrálásból, hogy majdnem nekiszáguldott egy, a kétsávos úton szembe jövő kisteherrel. Mint szabálytartó vezető, a leállósávba húzódott, és csak a motor leállítása után vette fel a telefont.
- Halló - szólt bele mit sem sejtve - ismeretlen számot jelzett ki a készülék.
- Szia, Jessica - válaszolt a hang a vonal túlvégéről. Jessica azt hitte, menten elájul. A férfi volt az, aki gyereket csinált neki, aztán lelépett.
- Mi a fenét akarsz? - suttogóra fogta a hangját; úgy gondolta, a csöppségnek hátul nem feltétlen kell hallania a civakodást.
- Csak aggódom miattatok... Tudod, szörnyű dolgok történtek mostanság errefelé.
- Merre? - emelte fel önkéntelenül a hangját a lány - Honnan a francból tudod, hogy én hol vagyok?
- Ez most nem számit...
- De igenis számit! - kiáltotta most már teljes dühét beleadva Jessica.
A gyerek sírni kezdett. Jessica hátrafordult, hogy megvigasztalja. Nem kellett sok, és a fiú abbahagyta a sírást. Jessica valamivel nyugodtabban folytatta:
- Két évig le sem szartál bennünket, most meg azt kéred, legyek óvatos? Mi ez, he?
- Tudom, hogy gyűlöletes, amit tettem. És akármennyire is szeretném, nincs rá bocsánat. Viszont jól figyelj, Jessy! Kerüljétek el jó messzire a vizet! Nem biztonságos ebben az időszakban fürdeni.
- Hogy érted, hogy nem biztonságos? - Jessica hangjában már egyáltalán nem érződtek az iménti ellenséges érzelmek. Az, hogy valami nem biztonságos a gyereke számára, elkergette a gyűlöletet.
- Néhány napja egy cápa ólálkodik a környéken. Több áldozata is van már a vérengzésnek.
Jessica erre nem tudott mit felelni. Nagyra értékelte a figyelmeztetés tényét, de továbbra sem tudott elvonatkoztatni attól, amit Adam vagy Alan tett vele. Minden lehetséges folytatás helyett elköszönt, és lerakta a készüléket. Búcsúzáskor a nevén szólította a férfit, most pedig, miközben a diliseknek mesélte mindezt, vadul harangozni kezdett a fejében ez a név...

folyt. köv.