Pihen a talp, a köröm, a könyök,
a szekrényben elnyűtt életöltönyök.

Maga előtt görget az idő egy halom csontot,
csontvázakkal rak pontot
minden felvonás végére,
ásító szemű koponya a cégére.
A szerepek nyüzsögnek egymás sarkában,
börtön kemény markában
vergődve a lezárt, befejezhetetlen nemlétnek.
A deszkákra többé nem lépnek,
hiába könyörögnek újabb színpadot,
soha nem hagyják már el ezt a kínpadot.

A kulisszák illata árnyékként követ.
Hordtál már néhányszor sebzetten követ,
raktál belőle piramist, templomot,
gyűjtöttél lelkedbe gyémántot, lim-lomot.

Szorgos döghalált szültek a földek,
hol te öltél, hol téged öltek.
Mohón zabáltad a nyers krumplit félig fagyottan,
éltél puha fényben, és vacogtál magadra hagyottan.

Néha hajóztál a lét szelídebb vizein,
tengődtél a színek lágyabb ízein,
de a nyúlós, párás ködöt hiába kutattad,
mert a szemgolyód útközben valahol kiraktad.
Bolyongtál balgán, mint egy vak hajós,
aki nem másnak, csak magának adós.

A hajnali fényt esti szürkületben vártad,
magadat az ellentétek vasrácsai közé zártad.
Unottan turkáltad mit az idő kihányt,
nem pótolta semmi ott belül a hiányt.

Ha egyszer eljön a lét vasárnapja,
a megoldást mindenki ajándékba kapja.
Ne rettegj, hogy lényeged magadra hagy,
te a végtelen idő világpolgára vagy!

Pihen a talp, a köröm, a könyök,
a szekrényben csendes életöltönyök.