Egy ember gondtalanul haladva
a szabadba',
vadludat látott, amint az a széllel harcát víja.
Mivel éppen nála volt az íja,
- hogy ne legyen semmi híja -
beleillesztett egy nyilat.
Így már lőhetett volna nyulat,
de őt lebilincselte a tudat,
hogy elejthet itt egy ludat.
Mint akit a vadászszenvedély megvert,
megfeszítette a fegyvert.
Úgy irányította nyila hegyét,
hogy célba vegye vele a madár begyét.

- Kérem az égiek kegyét,
hogy a ludat az asztalomra párolva tegyék -
szűrte fogai között a szót,
és közben álmodozott egy jót.
Látta magát, ahogy nézi a tűzhely előtt,
amint a lelőtt
szárnyas párolódik békésen.

- Testvérem légy résen,
még én sem
tudok elképzelni olyan lakomát,
ahol a ludat pároltan rakom át
a tányérom szélére.
Egy ilyen étkezés félére
- nincs mese -
ne gondolj te se! -
mondta a fivére, mert az jutott "eszibe",
nem jobb-e ha a madarat a sütőbe teszi be.

Emberünk mégis párolta volna inkább a szárnyas oldalát,
és a párolt tetem fölött elénekelte volna bordalát.
Szerinte, ha egy ilyen madarat nyárs furdal át,
annál nincs rosszabb fordulat.

Mivel nem tudtak dönteni,
elmentek a falu bölcse elé önteni
a problémát: párolni vagy sütni?
Vajon kit fog a válasz a nyeregből kiütni?
Meglátszott a bölcsön,
hogy az eszét nem úgy kapta kölcsön
- Pároljátok a felét, a felét süssétek,
ne egymást üssétek!
A fivérek nem bánták meg ezt az egész heccet,
mert a bölcs válasza mindkettőnek tetszett.
Az ember, aki a nyilat hozta,
azt nyilatkozta
- Megint kezembe veszem a kormányzó rudat,
visszamegyünk és jól lelőjük a ludat.

De az égnek az a darabja,
aminek korábban a madár volt a rabja,
a szárnyast nem foglalta magába se élve, se holtan,
se sütve, se pároltan.