A gomolygó köd szédült áramlásba kezd lassan ívelő lépteimre; még korán van s a hétvégi bántó gondolatok páraként szitálnak elő ásító agyam mélyéről, szunnyad még a város, komor arcok vonulnak csendesen mellettem, fel sem fedezve a bennem szunnyadó parázs-mosolyt, mely születni készen vár, akárhányszor is elém-villan szerelmes lényed egy parányi emléke; elég látnom hunyorgó szemed mellett a bölcsen nevető szarkalábakat, melyek már tudják a választ a félelem miatt még fel sem tett kérdésemre, de aztán úgy úszom bele sejtelmes-zölden elveszejtő tekintetedbe, hogy a késő-őszi szunnyadni kész napsugarak forró pírt csókolnak kacagó arcomra, mert választ kaptam ezen a fagyos hűvösségében is csillogó napon szívem fojtó szerelmére.