Elemér már egy jó ideje tanította Karolinát. Régen még egyszer egy faliújságon olvasta a hirdetést, hogy "zongoraoktatást vállalok", nem sokkal azután, hogy kirúgták a zeneiskolából.
A zeneiskolában, ahova régen járt, egy nagyon idős hölgy volt a könyvelő, aki tíz évet bírt eltölteni mint főállású nyugdíjas, ezután jött vissza dolgozni. Saját munkáján túl mindig mindenkinek segíteni akart, ezzel azonban sokaknak vált terhére. Egyszer - ama végzetes napon - új csellókat szállítottak az iskolába, melyeket egy alapítvány adományozott nekik. A hangszerek nagy faládákba csomagolva álltak az előtérben. Mikor Karolina belépett az épületbe, a lábatlankodó Cecil nénit az új csellók körül találta.
- Jaj aranyoskám - kezdte a most különösen remegő és öreges hangján, - ezektől a nagy dobozoktól nem tudom megöntözni a virágaimat! - Ekkor a lány agyán átfutott, ezek nem is az ő, hanem az iskola növényei, bár jobbnak látta, ha nem kezd ezen vitázni az idős könyvelővel, inkább segített neki, és kérésére megpróbált arrébb húzni a nehéz ládák közül párat. Nem ment könnyen, mégis képes volt annyit mozdítani rajtuk, hogy épp feldöntse velük a sarokban álló kopott ruhafogast - amit egyébként soha senki se használt -, mely eldőlve így épp az ablaknál álló hatalmas akváriumot zúzta össze óriási csattanás és csörömpölés kíséretében.
A víz egyre sebesebben ömlött ki, a hatalmas repedésen magával ragadva a gyönyörű aranyhalakat, ő viszont csak bénultan állt a történtek láttán. Cecília néni sipítozására tért magához, zavartságában azt se tudta, mit tegyen, hát elrohant a takarítónőért, bár felesleges volt, mivel az már teljes gyorsaságával szaladt az előtér felé a gazdasági iroda teljes személyzetével egyetemben. Mire elkezdték feltörölni a kifolyt vizet, az ócska szőnyeg már teljesen elázott.
Innentől már - legalábbis Karolina érzése szerint - minden olyan gyorsan történt ahhoz képes, hogy minden másodpercet egy óraként élt meg, mikor a megingott ruhafogast látta vészesen közeledni az akvárium felé. Menteni próbálták a levegőn fuldokló, értelmetlenül tátongó aranyhalakat, a bejárati ajtón seprűvel terelték ki ezt a hirtelen keletkezett kisebbfajta patakot. A kertész és a technikus sietve hordták el a csellókat, nehogy kárt tegyen bennük a hirtelen jött nedvesség. Ekkor azonban befutott a csellótanár, aki láthatóan nagyon ideges lett. Közben a nagy ricsaj hallatán kilopózott a folyosóra pár kíváncsibb és merészebb, a zeneóvodás foglalkozáson résztvevő csöppség, és az éppen nem órát tartó tanárok is odajöttek segíteni. Miután felitatták a vizet, elvitték a szerencsétlen döglött aranyhalakat - amelyek túlélték volna a vízhiányt közülük, azok az ügyetlenebb zeneiskolai dolgozók talpai alatt lelték halálukat -, visszaparancsolták a terembe az elcsatangolt óvodásokat, biztonságba helyezték az újonnan érkezett gordonkákat; a közben odaért igazgató megkérdezte, hogyan történt mindez. Karolina elszántan előlépett, mintha saját vesztébe rohanna, és elmesélte az egészet töviről hegyire. Végül tehetetlenségükben elküldték órára, hadd menjen egyelőre.
Elballagott az alagsori teremhez. Miután belépett, kinyitotta az ablakot, ehhez lábujjhegyre kellett állnia, különben nem érte el a fogantyúkat. Az ablakok egészen a plafon közelében voltak, kívülről viszont a járdaszintet súrolták csak. Aztán leült a hangszerhez, leütött pár akkordot. Mégis állandóan azon kapta magát, az imént történteken jár az agya, keze pedig mozdulatlan marad a lenyomott billentyűkön, melyek már rég elhallgattak. Jó volt ez a kis csend. De hirtelen nagy csattanással vágódott ki az ajtó, úgy viharzott be zongoratanára.
- Jaj, jaj! Szegény drágáim - siránkozott feldúltan, - ó, mily veszteség - Karolina azonban nem értette, mit beszél, de mikor valami aranyhalakat kezdett emlegetni, kiderült, az előbbi incidensről volt szó. A lányban megfagyott a vér. A halak a zongoratanáráé voltak.
- Nem is értem, hogy tehetett valaki ilyet, micsoda borzalom! - Rendületlenül folytatta rimánkodásait. - Sajátjaim voltak szerencsétlen állatok, magam neveltem őket, és mikor eléggé nagyok és szépek lettek, ingyen felajánlottam őket a zeneiskola javára! Aki ezt tette, bűnhődjön! - Ekkorra már végképp kezdett kijönni a béketűréséből a lány. Azok az átkozott csellók! Miattuk történt az egész. Hallgatta még egy ideig idősödő oktatója sopánkodását, elnézte, ahogy idegesen babrálja dauerolt tincseit - a végére egészen összekócolódtak -, szitkokat szórva járkált fel-alá, tanítványáról teljesen megfeledkezve. Azzal elege lett az egészből.
- Én tettem, én voltam az, ha annyira akarja tudni, és fogja fel, baleset történt! - Mintha nem is önszántából beszélt volna ilyen durva hangnemben, csak utólag, mikor később visszagondolt az eseményekre vette észre, mennyire tapintatlanul viselkedett.
A zenetanár szeme elkerekedett, meglepettségében szóhoz sem jutott. Fél perc múlva összeszedte magát, és kimértnek szánt hidegséggel kijelentette, most szépen elmennek az igazgatóhoz. Karolina összeszedte kottáit, melyek leestek öléből, mikor az előbb olyan indulatosan ugrott fel székéről. Bedobta mindet táskájába, s vállára kapta, mivel volt egy olyan érzése, hogy ma már nem fog ide visszajönni.
Rövid lépcsőkön és folyosókon siettek át, majd az igazgató irodájához értek, mikor beléptek, látszott, valami fontos munkában zavarták meg, de azért volt benne annyi fáradt tapintat, hogy fogadja hisztériás kollégáját. Nemigen volt ínyére ezzel az üggyel foglalkozni, de azért közölte Karolinával, az anyagi kárt mindenképp neki kell megtérítenie, azonban ezt is a zongoratanárnő unszolására határozta el.
Ekkorra már végképp soknak tartotta azt, ami itt történik. Fagyosan közölte az igazgatóval - nehogy indulatszikrái lángra kapjanak -, egy fillért sem hajlandó kifizetni a kár miatt, melyet állítólagosan ő okozott. Az igazgató erre úgy döntött, ebben az esetben sajnos meg kell tőle válniuk, azaz többé nem mondhatja magát a zeneiskola növendékének. Karolina habozás nélkül beleegyezett az ítéletbe, az intézmény tulajdonában lévő szolfézstankönyvét pedig - amely egyébként sok diákot túlélt már - levágta az asztalra, mégis finomabbra sikerült mozdulata, mint ahogy azt eltervezte. Talán valami tudatalatti engedelmesség állította meg, melyet nem lehet megszüntetni egyik pillanatról a másikra úgy, mint ahogy egyik pillanatról a másikra eltanácsolják az embert a zeneiskolából.
Elhagyta az irodát, talán még köszönt is a felháborodott pedagógusoknak, akik szigorú tekintetükkel kísérték lépteit, míg be nem fordult a lefelé vezető lépcsőhöz. Ezt abból látta, hogy egyszer még visszanézett, de többször már nem. Utolsó lépéseit már futva tette meg a főbejárat felé. Miután kilépett, irdatlanul becsapta az ajtót, hogy így töltse ki mérgét. Csak úgy remegtek a vékony üvegek és a négyzetesre szabott fémkeretek