Rosszkedvűen nézett tükörképe szemébe. Arca keserű grimaszba rándult. "Hát itt tartok", morogta csak úgy magának, majd szinte azonnal fájdalmasan felszisszent, amint megremegő keze nyomán állát megvágta a borotva. Bosszúsan nyúlt a timsóért, hogy csillapítsa a meginduló vérzést. "Már csak ez hiányzott a boldogságomhoz" gondolta elkeseredetten, és próbálta némán elviselni a timsó okozta csípő, égető érzést.
Utálta a rá váró munkát. Persze tisztában volt vele, hogy egy hatvanhoz közelítő férfinak már nem szórják tele rózsaszirmokkal a jobbnál-jobb állásokhoz vezető utat. Örülnie kellene, hogy egyáltalán akadt valami, mégis legszívesebben inkább kimenekült volna a világból, csak ezt ne kelljen. Szerette a régi munkáját. Igaz, nem volt különösebben érdekes, sem izgalmas, de éppen ez volt benne a jó. Nyolc órán keresztül állt a munkaasztal mellett, és valamilyen géphez alkatrészként kis mütyüröket gyártott. Az órákon át tartó ácsorgást szerencsére jól bírta, és ami fő, többnyire egyedül volt, hiszen a munkások egymástól viszonylag nagy távolságra dolgoztak. Nem kellett senkihez szólnia, egész műszak alatt elvolt a saját gondolataival. Éppen az olyan magának való emberhez illő munka volt ez, mint amilyen ő. A megrendelések azonban egyre apadtak, így a cég egy idő után bezárta kapuit, ő meg több sorstársával együtt az utcára került. Szó szerint az utcára. Hetekig kajtatott állás után, míg végre rátalált erre a kérdezőbiztosi munkára. Az összes idegszála tiltakozott ellene, de a munkanélküliség gondolatától még inkább irtózott. Mindent elkövetett, hogy hozzászokjon az elképzelhetetlenhez, hogy embereket szólítson meg az utcán, és mindenféle magánéletükben vájkáló kérdéseket tegyen fel nekik. Elfogta a hányinger, ha csak rágondolt, mivel kell töltenie a napjait.
A felesége értette, mi zajlik benne. Házasságuk sok éve alatt annyira megismerték egymást, hogy nem csak félszavakból, hanem egy-egy pillantásból is tudták, mi bántja a másikat. Az együttérzés most nem sokat segít, ezt az asszony is jól tudta. Szótlanul reggeliztek, a csöndet szinte hasítani lehetett.
- Tudod, mit? - pattant föl váratlanul az asztaltól, és még mielőtt férje felfoghatta volna a kérdést, már folytatta is. - Ez az első napod. Ma én is veled megyek.
- Komolyan mondod? - olvadtak szét a férfi feszültségtől kemény vonásai.
- Hát persze - mosolygott megkönnyebbülten az asszony. Érezte, hogy ötlete nyitott fülekre talált. - Kettesben elsétálgatunk, még segíthetek is neked az elején a kérdezésnél. Csak addig, amíg bele nem jössz.
Hálás volt a feleségének. Milyen jó, hogy szorult helyzetben mindig van valami épkézláb ötlete. Így már sokkal elviselhetőbbnek tűnt az előtte álló nap. Meleg nyári délelőtt volt, derűs, felhőtlen égbolt szikrázott a város felett. A villamoson csöndben ültek egymás mellett, ő az ablakon bámult kifelé. Bárcsak túl lenne már az első napon! A templom mellett elhaladva eszébe jutott, milyen régen nem imádkozott már. Vasárnaponként is csak az asszony járt el misére, ő valamilyen indokkal mindig kimentette magát, pedig csak lusta volt. Lusta és közönyös. Az évek során nagyon messzire eltávolodott Istentől. Sehogysem értette, hogy Isten miért tűri azt a sok aljasságot, ami a világban van. Lopva feleségére pillantott. Ő mindig bízott abban, hogy az igazság, a jóság érvényre jut. Szerinte Istennek semmi köze az emberek gonoszságaihoz. Sosem tette szóvá, hogy nem imádkozik, nem jár templomba, de ő tudta, hogy szomorú miatta. "Most vasárnap elmegyek vele a misére", határozta el. Biztos volt benne, hogy örülne az asszony, meg neki sem ártana már egy kis lelki táplálék. Ez a gondolat egészen felvillanyozta. Hirtelen egész más színben kezdte látni a világot. "Ma este lefekvés előtt imádkozom. Rendbe teszem egy kicsit a lelkemet. Vasárnap majd meg is gyónok. Igen, ez nagyon jó lesz", vidámodott meg. Feleségének nem szólt terveiről, szerette volna, hogy meglepetés legyen számára.
Mire a belvárosba értek, már egészen jó kedve kerekedett. Először csak figyelték az embereket. Próbálták kitalálni, milyen típus lehet a legalkalmasabb arra, hogy kérdezzenek tőle, de mindahányszor találtak valakit, neki inába szállt a bátorsága, és nem merte megszólítani.
- Talán én vagyok az oka - mondta a felesége. - A jelenlétem zavarhat téged. Tudod mit?
- Bemegyek abba az üzletbe, úgyis kell vásárolnom ezt-azt.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mint mindig, az asszonynak most is igaza volt. Szégyellte volna, ha előtte vall kudarcot. Amikor egyedül maradt, az üzlet előtt fel-le sétálgatva várta a megfelelő személyt és az alkalmas pillanatot. Jól meg kellett gondolnia, kit válasszon. Borzasztóan félt az elutasítástól. Nemsokára meglátott egy asszonyt. Még elég messze volt, de valahogy úgy érezte, ő lesz az. Kedves arca volt. Megállt, várta, hogy közelebb jöjjön. Épp akkor zörgött el mellette a villamos, amikor a nő majdnem odaért hozzá. Tétován álldogált egy üzlet előtt, mit sem tudva arról, ami a magasban történt. A villamos keltette rezgéstől a régi ház magas, omladozó homlokzatáról lassan levált egy stukkó. Végre elszánta magát a cselekvésre, de mielőtt a döntő lépést megtehette volna a nő felé, a levált súlyos homlokzatdísz kérlelhetetlenül megindult lefelé. Egyenesen a férfi fejére zuhant. Egy villanás volt az egész. Arccal lefelé elterült a földön. Szemüvege eltörött, üvegje az arcába fúródott. Füléből, orrából sűrű, sötét vérpatakok törtek elő, s nagyon hamar csillogó, széles vértengerré egyesültek. Az utcán kitört a pánik, de ő erről már semmit sem tudott. Pillanatok alatt emberek sokasága futott össze jajgatva, kezét tördelve. Többen azonnal telefonjukért nyúltak, hogy segítséget hívjanak.
Felesége mit sem sejtve lépett ki az üzletből. Látta a csődületet, de nem foglalkozott vele, szemével a férjét kereste. Alig várta, hogy megtudja, túl van-e már az első megmérettetésen. Csak amikor be kellett látnia, hogy sehol sem találja, akkor kúszott a szíve mélyébe a jeges félelem. Mégsem akarta a bizonyosságot, nem ment közelebb. Idegtépő szirénázással megérkezett a mentő. A tömeg szétnyílt, mint a színház függönye, hogy fellebbentse titkát. Akkor meglátta. A férje feküdt a földön, feje hatalmas vértócsától övezve. Tudta, hogy ő az, de nem akarta elhinni. Mintegy álomban, közelebb lépett, és csak nézte csodálkozva a borzasztó valóságot.
- Ismeri valaki? - nézett szét a mentős, miután a sérültet a mentőbe tették.
- Igen - rebegte halkan. - Ő a férjem.
- Akkor jöjjön, szálljon be, asszonyom! - mondta együttérzőn az orvos, és besegítette az autóba.
Az asszony gyengéden megfogta férje hideg kezét. Egész úton simogatta, miközben beszélt hozzá.
- Ne félj kedvesem, élni fogsz.
A mentős sajnálkozva nézte.
- Nem akarom áltatni hölgyem, a férje meg fog halni. Már nem hallja magát, nem érzékeli a külvilágot.
Az asszony, mintha meg sem hallotta volna, lágy hangon folytatta.
- Isten megkímélt attól, hogy olyasmit kelljen tenned, amitől rettegtél. Látod, mennyire szeret téged? Hidd el nekem, élni fogsz!
A mentős vállat vont. Ő megmondta, ettől többet nem tehet. Az asszony arcán egyre szaporodó sós patakok martak barázdákat, de ő némán nyelte szája sarkába folyó könnyeit, és elszántan mondogatta, mintha sosem tudná már abbahagyni:
- Élni fogsz...