Elmélkedés az életről

Némely ember (ki tudná miért?) valamilyen fogyatékossággal jön e világra, vagy élete folyamán baleset szenved, de más bajok miatt is kerülhet ilyen állapotba. Sokuknak értékes tulajdonsággal rendelkeznek, legtöbbjük jóindulatú, és egészséges igazságérzetük folytán embertársaikat nem csapják be. Mégis ők azok, akiket sok egészséges ember kigúnyol, mások ugratják őket ahelyett, hogy naiv jóindulatukért inkább tisztelnék őket.
Ami a legszomorúbb, hogy nemcsak egyes emberek, hanem a társadalom is igazságtalan hozzájuk. Ha arra kerül sor, hogy az ilyen ember ártatlanul bajba kerül, pl. mások miatt, verekedésbe keveredik, az "értelmesek" elinalnak, ő ott marad a helyszínen, s nem egyszer őket vádolják, s még tanúskodnak is ellene a hatóságok előtt. Tehát mások hibájából kénytelenek szenvedni.
Pedig legtöbbjük békés természetű, jóindulatú. Nekem aztán van tapasztalatom ezen a téren, hiszen engem is megáldottak az Égiek egy hasonló gyermekkel. És sohasem bántam meg. Melegszívű, jóindulatú gyermek. Még a gondolataimat is lesi. Tudja, érzi, mivel szerezhet örömöt nekem és bárkinek, akivel találkozik.

Soha nem felejtem el azt a jelenetet, amikor Attilával együtt néztük, hogy Cirmoskánk egeret hozott haza a kiscicának; az anyacica figyelte, mutatta kicsinyének, hogyan kell bánni, játszani vele. Az már más lapra tartozik, hogy "a foglyul ejtett egérke szemszögéből nézve ez már fölér egy modern krimivel".Most is van két nagy cicánk. Egyikük - Kormi (ő a főnök), naponta kétszer, reggel és délután ugyanabban az időben megjelenik, és ha a gazdi nem teljesíti pontosan kötelességét, odajön, leül elém, mereven, nagy szemekkel néz (mintha beszélne hozzám), le nem veszi rólam a tekintetét. Ha nem reagálok rá, akkor közelebb jön, szép fehérkesztyűs cicakézzel megérint. Előbb többször finoman, de ha sokáig késlekedem, bizony egyre erélyesebben, kieresztve a körmét, tapogat addig, amíg elindulok a konyha felé...
Viszont, ha az első reagálásra elhatározom (csak kigondolom), hogy megyek és kiosztom a vacsorát, akkor meg sem várja, hogy fölálljak, már indul kifelé, sarkában a kicsit távolabb ülő másik cicával, amely csendben figyeli a jelenetet. Kint a konyhában aztán nyugodtan ülve hárman várják, hogy megkapják az adagjukat. Agy jelzik az étkezés idejét, de sohasem nyávognak. Csupán akkor hallatják hangjukat, ha például csirkeboncolás történik, vagy hasonló finomság készül a konyhában (persze, ez alatt húsféle értendő akár nyers, akár pecsenye formájában). Olyankor szörnyű nagy izgalommal keringenek lábam körül, törleszkednek, és nyávogással sürgetik a különleges csemegét.

Csodálom a természetet, növényeket, állatokat. A macskák is olyan szeretettel, gondoskodással veszik körül utódaikat, mint a jóérzésű emberek. Féltő gonddal figyelik első botladozó lépteiket, tisztogatják, szeretgetik őket, amíg szükségük van rá.
S hiába kapott kevesebb értelmet Attila a Teremtőnktől, a kedvessége, a természet- és a szép iránti igénye, képessége neki is megadatott. Ha meglátja a naplementét, vagy egy szivárványt, csodálattal nézi és odahív, hogy én is nézzem...

Szépérzéke tanúskodik arról is, hogy állandóan rajzol. Főleg filctollal dolgozik. Aprólékos vonalkákkal készülnek a képei. Előszedi a könyvszekrényről a Magyar művészet c. nagyméretű színes kiadványt, és egyéb művészeti gyűjteményeinket, azokat lapozgatja, s kiválaszt belőle egy-egy képet, egy vázát, virágszálat, vagy tájképet... Ha meglát a TV-ben valamit, azt is lerajzolja, kiszínezi. Aztán kezdi elkészíteni az ő csodálatos látásmódjával, előbb a körvonalait, majd aprólékosan kidolgozza, fáradságot nem kímélve készíti el új, különleges alkotását. Elhatároztam, hogy kiállítást rendeztetek munkáiból. Mostanában különválogatom a képeit, és színes kartonokra ragasztom, megjelölve a dátumot és a témát. (Képeiből a Városi Könyvtár kiállítást rendezett, amelynek nagy sikere volt. Régi ismerősök, óvónők, szomszédok, és mások, akik őt kiskorától ismerték, csodálkoztak kézügyességén.)

Őseink bűneiért...

Életem során többször ért megpróbáltatás, amikor nem tudtam, hogy lábalhatok ki belőle. Ilyenkor én is hasonlóan éreztem, mint az író. Nemrég' olvastam Kertész Imre: Kaddis c. regényét, abból idézek:
"... első gondolatrezdülésemtől fogva tudom, érzem, hogy valamilyen rejtelmes gyalázat tapad a nevemhez, és hogy ezt a gyalázatot valahonnan magammal hoztam, onnan, ahol sohasem voltam, s valamilyen bűnömért hoztam, ami az én bűnöm, bár sosem követtem el, és üldöz egész életem során, mely élet kétségkívül nem az én életem, jóllehet én élem, én szenvedek tőle, és én halok majd bele..."Én is fölteszem kérdéseimet az író után:
Miért kell nekem is, valakinek, talán valamelyik ősömnek általam ismeretlen bűnéért vezekelnem?
Miért nem bűnhődik az, aki ki tudja, gonosztettet követett el; ezt az örökséget miért én kaptam, miért éppen nekem kellett magammal hoznom az életembe?...
De miért éppen én bűnhődöm, aki ott soha sem voltam, miért hurcoljam magammal, egész életen át azt a bűnt, vagy gyalázatot más valaki bűnért, amit sohasem követtem el?
Miért sújt éppen engem sorsom azzal, amihez nekem semmi közöm?
Miért szenvedek éppen én valamelyik elődöm helyett?, engem sújt a Teremtő, engem, aki ártatlan mindabban, ami valaha, ki tudja mikor történt...
Miért?
Miért...???
Istenem, hány miért jön még az életemben?
Hasonló gondolatok hányszor megjelentek már gyermekkoromban is, de választ, feleletet senkitől soha nem kaptam rá...
Néha, amikor nem érzem Isten közellétét, háborog a lelkem. Bűnnek érezem azokat a gondolatokat, amelyek megfordulnak az agyamban.
Miért engem sújt a sors, - ez lenne az isteni gondviselés?

Aztán amikor a sötét gondolatokkal telt agyam kitisztul, lelkem megnyugszik, arra gondolok: hogyan lenne annyi ideje Teremtőnknek külön-külön mindnyájunk gondjával foglalkozni, hiszen már annyian élünk a földön... Mégis - nehéz megérteni, miért engedi meg, hogy azok, akik hisznek Benne, akik igyekeznek jók, igazak lenni, miért sújtja őket? Ugyanakkor gonosz, igaztalan emberek (emberi, materialista szemmel) boldogulnak, gondtalanul, vígan élik világukat...
Talán gyenge és képtelen az emberi agy mindennek a befogadására? De hogy is érthetem meg véges képességeimmel a végtelent? Teremtőnk akaratát, azt, mi lehet a célja velem, sokmilliárdok közül egymagammal? Milyen apró semmiség vagyok én a teremtett világban, ezért hogyan is foghatnám föl, mi lehet a célja az én életemmel?
Talán jobb, ha nem látunk bele a jövőnkbe. Ha mindazt a szenvedést, a sok borzalmat előre tudtam volna, amit meg kellett élnem, talán nem is akartam volna élni... S mégis erőt adott hozzá a Teremtőm, hogy elviseljem, mert akire nagy terheket ró, annak több erőt oszt azok elszenvedéséhez.

Amikor valamiért szomorúnak lát az én kedves beteg gyermekem, odajön hozzám, megsimogat, megcsókol, s megkérdezi, miért vagy szomorú anyukám? Olyankor megszűnnek gondjaim, elszállnak a kellemetlen gondolataim.
Éppen akkor, amikor a sötét gondolatok kavarogtak bennem, akkor akadt kezembe a már jelzett könyv, abból vettem következő idézetet is:
"... aki nem tud letelepedni a pillanat küszöbére, feledve minden múltakat, aki képtelen félelem és szédülés nélkül, a lábát megvetve állni egy ponton, mint egy győzelmi istennő - az sosem fogja tudni, hogy mi a boldogság, és ami még ennél is rosszabb: az sosem tehet boldoggá másokat." (Nitzse).

Milyen igaz, milyen mély gondolat. Annyi bánat, annyi gond, annyi nehéz évek közepette, mégis mindig föl tudtam emelkedni, és tudtam hinni, meglátni a szépet, azt a világmindenséget, ami körülvesz bennünket, - egy szép tájat, egy gyönyörű virágszálat, a természet harmóniáját, a kivételes emberi alkotásokat, azért tudom csodálni, mert azokban Isten csodálatos művét érzem, amivel bennünket, embereket megajándékozott.