Napok óta a nyomában volt, egyelőre mégsem érte utol. Már többször nagyon közel érezte a találkozást, de azután mindig olyan hirtelen megszűnt az érzés. Fiatal kora ellenére a vadásztársak a legjobb nyomolvasónak tartották őt. Nem csoda, hiszen gyerekkorának szinte minden percét indián srácok társaságában töltötte el. Velük mászta a közeli hegyeket, bújta a környék leghatalmasabb erdejét.
Kis barátaitól megkapta az alapokat, az idősebb fiúktól pedig sok tapasztalatot szerzett. Felébredt benne valami más is, egy belső megérzés. Olyan ösztön, amelyik még a tájékozódásban is kitűnően segítette. Soha nem tévedt el, és nem volt szüksége semmiféle eszközre ahhoz, hogy tudja, merre jár. Rövid idő alatt a közeli indián törzs vezetőjének kedvence lett, s a varázsló is szívesen tanította saját mesterségére.

A szabad ég alatt eltöltött rengeteg idő hamar hozzáigazította bőre színét barátaiéhoz. Csak az avatottabb szem látta rajta, hogy fehér emberként látta meg a napvilágot. Szülei nem nagyon örültek ennek a vonzódásnak, de nem is tiltották túlságosan. Elfogadták a helyzetet, főként, hogy az iskolai tanulmányain egyáltalán nem látszott meg a sok csavargás. Tavaly pedig jutalomból a huszadik születésnapjára megkapta apjától élete első fegyverét, azt a gyönyörű, megbízható karabélyt, amilyenről mindig álmodott. Vadásztőrét ezután is magánál hordta, és semmit nem csökkent szemében ennek a fegyvernek az értéke sem. Életmódja ellenére nem lett belőle emberkerülő férfi, csak nagyon megszerette a szabadságot, és az erdőt. Szívesen járt összejövetelekre, és a lányok sem hagyták hidegen, de amint tehette, nekiindult az erdőnek.

Most azonban nem csak emiatt volt napok óta az erdő vándora, hanem mert feladatot kapott. Hetek óta furcsa dolgok történtek a faluja körül. Háziállatok tűntek el nyomtalanul, de se egy csepp vér, se egy szőrszál, de még csak vadállat nyoma sem látszott sehol. Tapasztalt vadászok vonogatták a vállukat a történtek felett. Ekkor látogatták meg az emberek az indián varázslót, hogy tanácsot kérjenek tőle. Néhányan mosolyogva legyintettek erre az ötletre, de azért a többség ezen a véleményen volt, mert féltek. Ember ugyan nem tűnt el egy sem, de sokan gondoltak már arra, hogy előbb-utóbb ez is bekövetkezhet.

Az öreg varázsló adta az ötletet, hogy miért nem próbálják ki a fiatal fiú remek képességeit. A szülők erről persze hallani sem akartak, de a falu nyomására nehezen ugyan, de belegyeztek. A fiúnak ráadásul nagyon tetszett az ötlet. Arra gondolt, hogy végre minden tudását kipróbálhatja, megmérettetheti magát. Örült a feladatnak, és azonnal igent mondott. Csak a legfontosabb holmikat vette magához. Értett ahhoz, hogyan tartsa el őt akár hetekig is az erdő, hiszen erre született, erre tanították. Néhány indián barátja ajánlkozott, hogy elkíséri, de hallani sem akart erről. Az járt a fejében, hogy ezt most egészen egyedül szeretné megoldani. Felismerte magában ezt az új érzést. A büszkeséggel finoman kevert nagyravágyást. Úgy képzelte, hogy miután megoldotta a feladatot, hősként tér majd vissza a faluba. Ebben most nem akart osztozni senkivel. Nem volt irigy, de örömmel gondolt a majdani elismerésre. Sikerre vágyott, és nem is bánta ezt az érzést.

Napok óta úton volt. Már az induláskor talált némi nyomot, ami nem volt hasonlatos az általa ismert állatokéhoz, de éppen ezért tudta, ezt kell követnie. Volt, hogy elvesztette, ám a megérzése segítette, a helyes irányba vezette. Ez rendszerint be is igazolódott, mert később mindig rátalált arra az emberéhez hasonló, de annál jóval nagyobb lenyomatra.

Útja során sokszor érezte egészen közel magához azt a valamit, ám néha csak távoli, halvány sejtést a belsőjében. Éjszakánkét is előfordult, hogy nem tudott aludni, mert ott érezte a közelében. Egyszer megtette, hogy összeszedte magát és elindult a láthatatlan irányába, de akkor rövid idő alatt ismét megszűnt a közelség érzése, és átadta helyét egy alig felfedezhető belső sajgás.

Az ötödik napon történt, sötétedés előtt, hogy hirtelen rátört megint az érzés, de olyan erővel, hogy nagyon meglepődött. Szinte hipnotikus állapotban, lassan haladt a megfelelő irányba. Nagyon vigyázott a mozdulataira, nehogy megint elszalassza. Most nagyon közelinek érezte azt a valamit, amit követett. Kifinomult orra sosem érzett állat szagát szimatolta. Szemből fújt a szél, amit jó jelnek vett. Az a valami, ha érez szagokat, nem fogja időben kiszimatolni őt. Zajtalanul lehasalt, és úgy kúszott tovább. Egy sűrű bokor ágait félrehajtva megpillantotta a prédáját. Háttal állt neki éppen, két lábon a tisztás közepén. Ezt hívják otthon a többiek vadász szerencsének. Félelmetes látvány volt! Nagyon hasonlított az emberre, de annál sokkal magasabb volt, és teljesen szőrös. Gyakorlott mozdulatokkal megtöltötte fegyverét. Vándorlás közben sosem hordta megtöltött állapotban. Látott elég balesetet már ebből kifolyólag, és egyébként is úgy gondolta, nem lepheti meg semmiféle vadállat. Bízott ösztöneiben, orrában, és hitte, a cél elérése előtt mindig lesz ideje erre a műveletre.

Felemelte fegyverét, és fekvő helyzetben célba vette a lényt. Fejében ekkor bizsergést érzett, de nem hasonlított ez a jól ismert adrenalin áramlásához, sem semmi máshoz. Teljesen új volt ez számára. Félelmet sem érzett, de mégis, mintha veszélyt szimatolt volna, de az irányát nem tudta meghatározni. Fogalma sem volt, merről leselkedik rá. Ösztönei súgták ezt, holott biztos volt benne, semmi és senki nincs a közelben kettejükön kívül. Csak feküdt ott, célra tartva, és képtelen volt meghúzni a ravaszt. Ujjai nem mozdultak, agya képtelen volt kiadni a parancsot, hogy meghúzza a ravaszt.

A szőrös valami közben féloldalt fordult, és elindult a tisztás szélén álló hatalmas fenyőfa irányába. A fiú szemei már szinte égtek, de még mindig nem tudott lőni, csak kísérte a fegyver csövével a prédát. Muszáj volt pislantania egyet. Ekkor hirtelen megszűntek az érzései, üresség szállta meg bensőjét, és csodálkozva látta, hogy a nagy szőrös lény nyomtalanul eltűnt. Nem értette, hiszen teljesen belátta még az erdő fái alatti területet is. Zavartan engedte le a fegyvert, és többször körülnézett. Sóhajtva állt fel, és odasietett arra a helyre, ahol az előbb még a lényt látta. Lába előtt a lehullott tűlevelek tetején egy apró fémesen csillogó ellipszist pillantott meg, amely gyorsan zsugorodott, majd az is eltűnt.

Kinn, a csillagok között az űrben, egy szőrös mancs elengedte a Pro-Hib ágyú elsütő billentyűjét. Megállapította, hogy elmúlt a veszély. Nem kellett megvédenie társát, aki begyűjtő úton volt éppen a kék-zöld bolygón. Fajára jellemző mély morgással gondolt arra, milyen gorombaságokat fog társa fejéhez vágni, hiszen biztos, hogy megint szándékosan kapcsolta ki a Holo-Tont. Egy szőrszálon múlott csak, hogy nem ejtettek felesleges prédát.