Kórházban II.


A mozdulatlan fehér falakat egy-egy hanyag repedés csúfította, itt-ott elutasító zöld szín tűnt föl, majd olvadt újra egybe a fehérrel. Megszokhatatlanul támadó fertőtlenítő szag áradt szét bennem. Először csak az orromban éreztem, aztán a tüdőmben, míg már az utolsó porcikám is kínzón fuldoklott. A fehér ruhás, arctalan emberek kötelességtudón rohangáltak a folyosón, sürgette őket az éles hangosbemondói hang. Néhol sírást, vagy idegességtől fűtött vitákat hallottam, de nem törődtem velük, csak mentem, végig a folyosókon, egyenesen be a szobába, ahol ő feküdt.

Rám nézett és nem nevetett.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat, amikor az örökké energikus lány már belefáradt a világba. Eltelt egy perc, és mi némán vártuk, hogy a másik megtörje a csendet. Talán akkor, ott kellett volna ragadni, amikor azt gondoltam, hogy ennél már nem fájhat jobban.

Aztán lassan, szakadozva beszélni kezdett. Már nem látja a fényt, ami eddig élete során vezette. Elmondta, hogy előző nap beleerőltettek pár "zsíros húsdarabot"*, hiába mondta, hogy ő vegetáriánus, hogy nem akar halott állatokat enni, hiába... túl gyenge volt ellenkezni.
A hangja monoton volt, kihalt belőle minden érzelem. Úgy éreztem, abban a pillanatban valami belőlem is végleg eltűnt.
Mit mondhattam volna? Hogy biztos csak jót akartak?! Miért kell egy ember hitét, világnézetét az utolsó napjaiban sárba tiporni? Miért?
Néha, néha szeretném azt hinni, hogy a világon van elég szörnyűség anélkülis, hogy az emberek kegyetlenek lennének. Aztán rájövök, hogy minden rossz okozója maga az ember.

Újra csönd telepedett ránk, de ez a csönd valahogy más volt. Gyengéden körülölelt, gondoskodóan, mint egy jó anya, akiben egyikünknek sem volt része. Valami láthatatlan lökést, erőt kaptam tőle, azt súgta: "Kérlek, mosolyogjatok még egyszer!"
- Figyelj csak - hajoltam közelebb hozzá -, ha egy kicsit jobban leszel, kiviszlek innen, jó? Lemegyünk a Balatonhoz!
Elakadtam. Jól tudtam, hogy nem lesz jobb, de neki láthatóan jól esett a kijelentés. Lehunyta fáradt szemeit és álmodott:
- Forrón fog sütni ránk a nap, és majd lángost eszünk és sok-sok fagyit! Aztán végigmegyünk a bazársorokon és veszünk rengeteg gyönyörű kacatot...
Lassan elaludt és szépet álmodhatott, mert fakó arcán mosoly pihent. S távol a fehér-zöld színektől, láthatta a narancs-bíbor balatoni naplementét; a fertőtlenítő jellegzetes szagát átvette a lángos hívogató illata. A fehér köpenyes orvosok helyett boldogan lubickoló, színes fürdőruhás emberek vették körül, és ő nem az embertelen folyosókon ment végig, hanem a millió csodát rejtő bazársorokon...

De mi már nem mentünk a Balatonhoz, már nem jutott belőle.
Csak a keserű könnyek maradtak...




*Egy kicsit szépítettem a történteken, így némileg el is szakadtam a valóságtól pár mondat erejéig.