1. Cicák: feketék-fehérek

Hol volt, hol nem volt (mivel mindig is állatbarátok voltunk), volt egyszer, az én diákkoromban, Marosvásárhelyen, nagy cicacsaládunk. Öten éltek csendes békességben, kicsi kerttel övezett kedves otthonunkban. Közülük egyik színtiszta-fekete fiatal kandúr, minden szemmel látható porcikája fénylő-fekete, nemcsak a szőre, de szájszéle, orrocskája, a meztelen tappancsai csupa-fekete. Ezért őt Krampusznak neveztük el.

Kecses, fiatal leány-cicánk mindenben ellentéte, a szőre, színtiszta-fehér, orra-szájszéle-tappancsai finom halványrózsaszínűek. Semmiféle más szín nem rontotta meg rajta az összhangot. Ezért ő Hófehérke lett. Együtt sétáltak, pihentek, üldögéltek az én kis szobám ablakában, szemlélték a külvilágot, vagy elnyúltak a puha szőnyegen. A házat körülölelő kicsi kertet inkább a szürkék kedvelték. Elégedettek voltak valamennyien a csendes utcában ritkán lezajló események látványával.

Történt egy alkalommal, hogy a két cicával együtt nézegettem ki az ablakon, amikor lelassult, majd megállt előttünk egy elegáns hintó. Csinos, jól öltözött hölgy szállt ki belőle, odalépett hozzám az ablakhoz, és arra kért: engedjem meg, hogy megsimogassa a cicákat. Ennek semmi akadálya, szóltam. Azt mondta, már többször járt erre, mindig tetszett neki a furcsa fehér-fekete cicapáros. Szelídek, barátságosak, hagyták magukat simogatni. Aztán váratlan kérdéssel állt elő: Szívesen megvásárolná tőlem a cicákat, ha eladnám neki.

Micsoda kérdés! - gondoltam magamban. Furcsán nézhettem rá, mert elnézést kért, majd kedvesen elbúcsúzott. A hintóról udvariasan eléje siető egyenruhás kocsis grófnőnek szólította. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy nemsokára hirtelen kell majd elhagynunk otthonunkat, bizony jobb lett volna őket odaajándékozni a kedves látogatónak.

De akkor erre még nem gondoltunk, s a cicáink nagyon jól érzik magukat nálunk, sőt, közben szaporodott a macska-családunk. Sok állat lett gazdátlan, mert a környékünkről is embereket, családokat hurcoltak el származásuk és/vagy vallásuk miatt. Akkor lelt otthonra nálunk három árván maradt szürke-cirmos cica.

Nos - ha a fekete és fehér festéket összekeverjük, szürke színt kapunk. Hogy ezért-e vagy nem, azt én nem tudhatom, de minden befogadott macskánk szürke-cirmos színű. Egyiket, az anyacicát Lilinek hívtuk, a hatalmasra megnőtt, erős kandúrt Bokszolónak, míg a legkisebb Mici lett.

Nagyon jól beilleszkedtek nálunk, megszokták egymást. Az egész család szerette és kényeztette őket. Az újonnan érkezők kijártak a kicsi kertbe, a fűben hancúroztak, de szabad bejárásuk volt a lakás valamennyi helyiségébe, kivételt képezett a konyha és kamra. Oda csak külön engedéllyel léphettek be, amikor eljött az étkezés ideje, vagy amikor olyan húsféleségek voltak készülőben - számukra ínyencfalatok - például csirkeszív, tüdő, apró fecnik, és baromfi-borjú- vagy marhamáj. Ilyenkor hangosan, különféle hangnemben előadott valóságos koncertet produkáltak, hálából a különleges csemegéért.

Egyébként ugyanúgy, mint a család, reggel, délben és este étkeztek. Sorban bevonultak a konyha egyik zugába, tálkáikat cicás pózban körbeülve, csendben várakoztak, amíg megkapták az adagjukat. Utána egyszerre megrohamozták az ételt, és mohón elfogyasztották. Elsőnek a nagy szürke kandúr emelkedett ülőhelyzetbe, és figyelemmel várta, amíg a többi befejezi az evést. Ha valamelyik tálkában maradt valami, azonnal odaugrott, és fényesre kinyalta. Korábban előfordult, hogy mikor ő hamarabb elkészült az evéssel, visszaélve a vendégjoggal, egyszerűen félretolta a másikat, s ha nem avatkozunk közbe, bizony a másik éhesen maradt volna. Ezért felváltva vigyáztunk rájuk, amíg ő is megszokta a rendet. Utána nagy önmegtartóztatással csak ülve figyelt, és várt a kellő pillanatra...

Fejtegetésem azt is bizonyítja, hogy a világban nem minden fekete vagy fehér. Ugyanis sokan úgy értelmezik, mintha a két szín nem volna összeillő, nem férne meg egymással. Még hogy ellentétes?
Cicáim nagyon jól érezték együtt magukat!
*
Folytatása következik!