HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 19

Tagok összesen: 1812

Írás összesen: 44616

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2017-06-13 19:25:32

Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: BödönFeltöltés dátuma: 2008-12-10

A lajtorja (14.)

6. Bűnbeesés (folytatás)


Kemény kézzel fogtak kezet. Mint férfiak, akiket dib-dáb bábukként dobált szét a sors, s, akik a hányattatások közepette mégis férfiak maradtak. Legalább is ezt képzelték magukról, a cigarettafüstben, a kocsmaasztalnál.

Mire visszakerekeztek Zsófialigetre, már a vendégek is ott voltak. Ott volt Sipos Béla bácsi, pénzügyőr-őrnagy, egy régivágású úriember egyébiránt, a Főjegyzőúr unokafivére, gömbölyded asszonyával Margóval, aztán a Lengyel rokonságból Lengyel Erzsi, Teréz asszony unokahúga, ama Lengyel Imrének a lánya, aki villamos-balesetben halt meg még a háború előtt, az utolsó szép békeévben. Ott volt aztán Lengyel Lili néni, a másik testvér, lányával a kis-Lilikével, egy virulóan szép leány, pár évvel fiatalabb a Dósa-lányoknál, no meg hát a kis-Lilike udvarlója a férfisan telt arcú Sükösdi Adorján. Ki ne felejtődjék Meli vőlegénye Németh Ferenc, szálas, bajuszos úr, amolyan vérbeli katona-típus, továbbá Duli sógorasszonya Keglovits Győzőné, két, Imrével egykorú fia társaságában. Az idősebbik fiút Győzőnek hívják, zömök, erős csontú legény, a kissebbik fiú, magas, karcsú, izmos fiatalember, a szent keresztségben a György keresztnevet kapta. És a vendégek közt az első, akit most e felsorolásban métatlanul utolsónak hagytunk F. Lenke néni, Duli édesanyja, Jencike, és Ancika pesti nagymamája. A háziakat, Dósa Jenő főjegyző urat, és feleségét, a ház asszonyát, Teréz asszonyt, a két Dósa lányt, no meg Dulit a két gyerekkel beszámítva 19-en ülték körbe az ovális alakú, középen kihajtható toldalékkal megnövelt nagy ebédlősztalt. Illetőleg, amikor Imre befutott Jencikével, a vendégeknek még csak egy része ült volt le az asztal mellé, az idősebbek, a fájósabb lábúak, az asszonyok. A fiatalabbak a tálaló körül tébláboltak, jófajta házipálinkát töltögetett ottan idősebb Dósa Jenő a férfinépnek és édes, finom, kontyalávaló likőr-féleségeket a lányoknak, asszonyoknak. Éppen azzal foglalatoskodott, hogy nehéz ólomkristály tálcára pakolta a színes italokkal teletöltött apró poharakat, a tálcát Sükösdi Adorján gondjaira bízva a felszólítással, hogy a fiatalember vigye oda az ebédlőasztalhoz és kínálgassa szintúgy a jó likőrt Lenke néninek, nagy-Lili néninek, Margónak, és Becának, alias Keglovits Győzőnének is.
Imre illemtudóan köszöntötte a rokonságot, kezet csókolt a hölgyeknek, lekezelt az urakkal. Testvérét, Erzsit hagyta utoljára. Erzsi csak bámult
Imrére, mint aki nem ismer rá. Ez az ő bátyja? Ez a komoly tekintetű, katonás tartású, udvarias fiú? No hiszen. Utoljára még olyan szélkakas, volt, olyan hebrencs.
Most meg...Miféle változás zajlott le benne? Mitől emberesedett meg az eltelt idő óta? És, hogy megsoványodott! Aztán csak nagy hirtelenjében odabújt a fiú széles, csontos melléhez, keze símogatta annak kékre borotvált arcát. Elcsattant a testvéri csók Erzsi pirospozsgás orcáján.
-Nahát! Mindenre számítottam csak arra nem, ho' itt fogsz felbukkanni?! -csudálkozott Erzsi. -És Rózsika, a feleséged? Vele mi van? Ő miért nincs itt!
A fiú mutatóujját a szája elé helyezte.
-Csitt, -mondta halkan. -Majd később.
Fogyott az ital, fogyott a tepertős pogácsa, folyt a szó, míg a levesre vártak. Hogyne, hát! Hiszen annyi beszélni, mesélni valójuk volt! Oly régóta nem látták egymást, még azok is, akik ismerték egymást. De voltak a népes rokonságban olyanok is, akik most találkoztak még csak. A Keglovitsok eddig csak hírből hallottak a Lengyel-rokonságról, valamint Sipos Béla bácsiról és feleségéről, Margóról, látni most látták őket először. Milyen érdekes volt megismerkedni, összeröffenni, és elbeszélni, ki, hogy élte át a háborút, s az azt követő nehéz éveket, üldöztetést, kitelepítést, racionalizálást. Folyt a szó, mondom, amíg a leves meg nem érkezett, és még azon túl is.
A leves csirkeragu leves volt. Aki evett már csirkeragu levest, az tudja, milyen felséges ez. Tele melle-húsával, csontos háttal, amiben benne van még a tüdő, szárnnyal, kaparóval. És zöldséggel, persze, veres-répa, szép, piros-színű, fehérrépa, zeller, kalarábé. No, meg egy kis krumpli is, az illúzió végett, hogy komplettebbnek tűnjék. Csak só nem volt az asztalon, az valahogy elfelejtődött. Öreg Dósa Jenő meg már szóvá is tette a maga csipkelődő, senkit nem kímélő módján, melyben mégis annyi úri finomság volt mindíglen, hogy maguk az érintettek sem haragudhattak:
-Nyanya! Sótlan ez a leves, oszt a paprika is hiányzik belőle! Nem a maga lányainak kellett vón sót, paprikát feltenni az asztalra?! Szegény jövendőbeni férjeik, előre sajnálom őket, -már, ha férjhez tudja adni a jányait egyatalán...
-A maga lányai, -mondta felvéve a kesztyűt Teréz asszony. -Maga nevelte őket, nem? Attul járták jelesen az oskolát! Oszt, ha mán így van, csak megmondom, ha Kerepesre bé tud menni hetente háromszor, akkor azért a sóért is kiballaghat, ha annyira hiányzik magának.
-Ne, te ne! -Főjegyzőúr erős műfelháborodással emelte mindkét kezét a feje fölé, és tettetett harsány nevetést. -Ne, te ne! -Énekelve folytatta, fújta szépen az ismert dallamot:
-Megszólalt az öreg kecske...! ...méti templom nagyharangja!
Duli, meg már ugrott is, s mire a vendégsereg észbekapott, már ott is termett a sóval, borssal, paprikával.
-No, -mondta a Főjegyzőúr, -látja most mán maga is, az én menyem többet ér a ház összes lányánál és asszonyánál!
A rokonok nevettek, illetett nevetni, ha öreg Dósa Jenő viccelt. Duli feje búbjáig elvörösödött, a Dósa lányok az asztal túloldalán az ajkukba haraptak, és erőltetetten mosolyogtak apjuk tréfáján. Mamika, úgy tett, mintha megharagította volna férje-ura célzása, tréfásan durcás arrcal honorálta az "öreg kecskét", legyintett, s annyiba hagyta a dolgot.
Aztán szóbakerült a politika. Politizálás nélkül nem volt családi ebéd Föjegyzőúr házában. Már a fő-fogásoknál tartottak ekkor, fel volt rakva az asztalra a csirke, a kacsa, a pulyka és a savanykás, pikáns ízű töltöttkáposzta. Lassan indult a beszéd. Magyar-ember evés közben nem beszél. Igen ám, de a fogások közt, ahogy telik a bendő, meg kék állni kis időre, kortyintani kék egy kevés vörösbort, ami a pincéből került, s míg a magyar-ember kortyint, (mert az is szokása ám a magyar embernek!) és ejtőzik, a szó is megered.
A háborúnál kezdték, mindig ott kezdék. Olyan közel volt még, zsigereikben lüktetett. A régi világ összeomlott, s a bűzölgő újból kinőtt a rettenet. Nem létezett család, mely meg ne sínylette volna, melyből ne hiányzott volna valaki, szeretett fiú, apa, férj, aki nem tért vissza. Nem volt család, melyben ne lett volna megtaposott, kitelepített, meghurcolt ember. Dósa Jenőnek két nagyfia, a fiatalabbik Jenő, és öccse Lajos vesztek oda a világégésben, 8 éve egyikükről sem tudtak semmit, ami napnál világosabban azt jelenti: odavesztek. S mégis, öreg Dósa Jenő rettenthetetlen optimizmussal ül az asztalfőn, nevet, tréfálkozik, anekdótákat mesél, tartja a lelket a többiekben, akik erre a néhány órára elfeledik a szenvedést, a fájdalmat, a megaláztatást.
Már ott tartottak, hogy Föjegyzőúr számoltatta Németh Ferencet, Meli vőlegényét és Sükösdi Adorjánt, kis-Lilike udvarlóját, mit cselekedtek, mit nem a nagy háborúban, a haza javára? Tréfa volt ez is, mert amikor Németh Ferenc beszámolt arról, hogy ő bizony a Don-kanyar alól futott meg, s, futott, futott meg sem állva egyvégtében Voronyezstől Budapestig és Sükösdi Adorján beszámolt arról, hogy ő pedig a budai főhadiszállásra lett beosztva öszekötő tisztnek, s biza, puskaport se szagolt egész háború alatt, Főjegyzőúr nagyot nevetve a térdére csapott, és kijelentette:
-No, mondhatom! Szépen vagyunk! Lássa Nyanya! Ezért vesztettük el a háborút, mert ilyen katonáink voltak!! Igyunk erre! A mi katonáinkra! -És emelte a poharát, a szép, piros, tavalyi borral.
Javában a fő-fogásoknál tartottak még, amikor repedt, harsogó motorzaj hallatszott, s kinn, a nagy cseresznyefa lelógó, nedves, csupasz ága alatt megállt egy oldalkocsis motorkerékpár. A nyeregből bőrruhás polgár kászálódott le, lekapta bukósisakját, mely alól kivillant holdfényű, tar-kopasz koponyája.
-Az ott Józsi, az én szerencsétlen unokaöcsém, -mondta Dósa Jenő, szemével csippentve a kérdésre, "kik ezek", ami az asztal baloldaláról, a hölgykoszorúból elhangzott. -Mindig barkácsol, fúrton-fúrt barkácsol, -magyarázta dörmögő nevetéssel. -Ezt a motorbiciklit is ő maga tákolta össze. Gondolom, emiatt késtek. Füstöl, krákog, bedöglik. Úriember ember nem jár ilyennel!
A pótülésen, apja háta mögött nagyobbacska leány-gyermek utazott, most ő is leszállt. Emőke ő, apja szemefénye. Nyüzsgő, eleven kislány. A szemei olyanok, mint egy mesebeli tündérleányé. S itt van a fiúcska is anyja ölében, az oldalkocsiban. Már jönnek ők is. Odaérnek a fiatal akáchoz, ahol a zöldre pingált kerti kapu nyílik. Kicsi még a gyerek, karon kell vinni. Ádámnak hívják. Majd nagyra nő egyszer, pap lesz belőle, s messze kerül kis Magyarországból, el, egyenesen Rómába, a Vatikánba, -a Szentatya szolgálatára vezérli kikövezett sorsa.
Bejött a kertbe a másik Dósa család. Nyílott a veranda ajtó, hallották, ott jöttek be, a rövidebb úton, nem kerültek körbe a konyha felé. Dósa Jenő feltápászkodott, elébe ment az unokaöccsnek. Nehézkesen állt fel, fájtak kegyetlenül az izületei a nedves, hűvös őszi napokon. Az ebédlőajtóban találkoztak, s ölelkeztek össze. Feltőnő különbség volt a két Dósa-fivér között. Jenő magas, szikár, hajlott-hátú ember, dús sörte hajjal, ami cseppet sem őszül még, jellegzetes, nyírott bajusszal, hatalmas sas-orral, mely karakteresen uralkodik az arcon, meghatározza annak derűs, megnyerő, úri kifejezését, József ezzel szemben alacsony, köpcös, kopasz, szemüveges férfi, álmodozó, gyermekien kék szemekkel, telt, kerek képpel.
Na, az újonnan érkező vendégnek is kijárt mindaz, amit a többiek már megkaptak, fel volt adva az asztalra a pogácsa a pálinka a likőr, a leves, szépen sorjában. Ezek meg iparkodtak, hogy behozzák a késést. A szó közben járt körbe-körbe, és a családi dolgokról a köz dolgaira terelődött egy idő után újra.
Ehhez aztán mindenkinek volt hozzátennivalója. Suttogva mesélték, mert a falnak is füle van, hogy működnek, illetve nem működnek a hivatalok, a gyárak, az intézmények. A régi rend hozzáértő embereit sorra leváltották, félreállították Ők voltak a haladás kerékkötői. Kerültek helyükbe munkás-paraszt káderek, olyanok, akik írni, olvasni is alig tudtak. Ami rész az országból megmaradt, az a szovjet-rémuralom karmai közt vergődött, kiút nem látszott sem katonailag, sem politikai értelemben. Újabb 150-éves elnyomatás, mint félelmetees perspektíva, ez lebegett a jóakaratú, magyar-érzelmű emberek százezrei, milliói előtt. Ellenség volt magyar földön mindenki, aki nem tapsolt, nem éljenzett a nagy népvezérnek és gyülevész bandájának.
-Nálunk a gyárat már rég széthordták, szétlopták az elvtárs-urak, -mondta tele szájjal Dósa József. -Már nincs szerszám, amivel dolgozhatnánk.-Nagy pulyka-cupákot rágott éppen. Letette a tányérra és csodálkozva, nevetve kérdezte:
-Ti értitek ezt? Hogyan lehet ilyesmit megengedni?
-Fejétől bűzlik a hal, -replikázott Sipos Béla az asztal másik oldaláról. -S mi tudjuk, kinek a feje az!
Ekkor megszólalt az asztalfőn a Főjegyzőúr. Két csontos öklét a magasba emelte, szavai dörögve szálltak a népes vendégsereg feje felett.
Ciceró híres beszédéből idézett, abból a beszédből, amit a római népszónok a szenátusban a zsarnok Catilina ellen mondott, s ami magyarul így kezdődik: "Meddig élsz még vissza türelmünkkel Catilina?"
-Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? quamdiu etiam furor iste tuus nos eludet, quem ad finem sese effrenata iactabit audacia? -hangzott a beszéd jól artikulálva öreg Dósa Jenő szájából.
Egy pillanatra csend lett a nagy ebédlőben. Aztán Imre hangja szólalt meg Keresztanya mellől, a túloldalról:
-O tempora, o mores!
-Ez jó, -mondta Sükösdi Adorján csendes mosolygással megnyerő arcán. -Jól mondod, bajtárs. Mores. Móresre kellene tán őket tanítani egyszer!

A délután belenyúlt a koraestébe. Megfogyatkoztak az asztalon a süteményes tálak halmai. A kávénál tartottak, s kvaterkáztak közben. Főjegyzőúr töltögette szaporán a jó, kis piros borocskát, elsütötte mellé a régi viccet:
-Mikor lehet pirosbort inni? -kérdezte hangosan, magára vonva a társaság figyelmét. -No, ki tudja hát, mikor lehet?
Ismerték a viccet mindannyian, szakálla volt annak. De tettették, nem ismerik.
-Ante cafam, inter cafam, et post cafam, -adta meg az öregúr a felvilágosítást. -Bizony, kávé előtt, kávé közben és kávé után. -S maga járt elől a jó példával, ivott előtte, közben és utána is.
Imre alig várta, hogy asztalt bontsanak végre, s ő mehessen. Titokban az órájára nézett, negyed hat is elmúlt már. Aztán elérkezett ez az idő is. A rokonok szedelőzködtek, köszönték a vendéglátást. A kapu előtt búcsúzkodtak. Felberregett Dósa Józsi bácsi vacak motorja, neki és családjának nem kellett a Hévre várnia. Megnyomta a dudát búcsúzóul, felemelte kesztyűs kezét, intett. Az oldalkocsis motorkerékpár megviselt kipufogójából sűrű fekete füst tört elő, eldöcögtek. Mentek a többiek is gyalogosan a szürkületben a megálló felé. Mentek, integettek. Utolsónak ment el Erzsi. Nyakába csimpaszkodott öccsének.
-Imre!
-Tudom, Erzsi! -mondta a legény. -Ne félj, nem csinálok marhaságot!
Alig tudtak elszakadni egymástól. Erzsi még a szomszéd kerítése elől is vissza-visszanézett. Aztán sudar alakját elnyelte a lehulló alkonyat. Szabad volt már Imre. Mehetett a kocsmába az ő drágalátos, régi jó cimborájához, a Szántay Károlyhoz.

(Folytatása következik)

családregény

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2009-05-21 08:48:45

A bibliai dolgok úgy jönnek bele egy h. ötlettől vezérelve párhuzamba akarom állítani a bibliai történeteket ennek a családnak a történetével. Az egészből annak kell majd kisülnie, hogy sorsunkról nem mi tehetünk, hogy hiábavaló a legjobb szándék és akarat. Bábuk vagyunk csupán....egy felsőbb akarat játszik sakk-mattot velünk. Egyszer fenn...egyszer lenn...kiérdemelve, vagy teljesen érdemtelenül. Sorstragédia. Örülök, hogy tetszik, és, hogy olvasod. Szia Réka: én
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7387
Időpont: 2008-12-12 08:55:06

A filmről hallottam, de nem ismerem. Örülök, hogy tetszett ez a rész is. Azt hiszem, a gasztronómiai élvezetek nagyon fontosak, mint ahogy a társaság, a barátok, a család is, melynek keretében étkezéseink folynak.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Szeretettel üdvözöllek: én
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7439
Időpont: 2008-12-11 10:40:04

Szia!
Élvezet olvasni, ahogy elénk tárod a családi ebédet. Már régebben észrevettem, hogy nagyon ínycsiklandóan tudod leírni az ételeket. Ezt a részt olvasva a Veri az ördög a feleségét című film jutott eszembe. Ismered? Nagyon tetszett ez a rész.
Szeretettel: Rozália

Legutóbb történt

eferesz bejegyzést írt a(z) Hullámzás című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Pár szó a reinkarnációról című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Ártatlan altató című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) 25. SZONETTKOSZORÚ - Csillaghullás című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Ártatlan altató című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Pipacsok című alkotáshoz

oroszlán alkotást töltött fel Ártatlan altató címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Kalandos nyár című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) 25. SZONETTKOSZORÚ - Csillaghullás című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Kalandos nyár című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Kalandos nyár című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) 25. SZONETTKOSZORÚ - Csillaghullás című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Pár szó valakihez című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Elérhető vágyam címmel a várólistára

Arkady alkotást töltött fel Múlt és jövő között címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)