HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 67

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49221

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-06 14:57:56

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: CrystalheartFeltöltés dátuma: 2008-12-10

Kristályszív (regény) - 2. fejezet eleje: Elveszve

     Sötét volt. Semmi... Nem érezte a testét. Csak a feje... szét akart robbanni...
     Aztán valami mégis kirántotta ebből a semleges létezésből, és mint egy rongybaba, magatehetetlenül zuhant a rémisztő magasból. Elvakította a hirtelen kép, csak egy éles villanás után vált láthatóvá számára a szürke felhőtakaró. A világ minden súlyát magán érezte, mi kíméletlenül összenyomja, majd szétszakítja... Alig kapott levegőt, meztelen testét csípte az egyre nagyobb sebesség hideg szele, gyomra összerándult a gyorsulástól. Minden akaratát összeszedve tekintett oldalra, hogy lássa, merre tart, de a szemébe szökő könnyeken át nem sokat tudott kivenni: az egyre közeledő mélység a távolban egybeolvadt az éggel. Irtózatos villámok cikáztak és állandó robaj ölelte körül.
     Csak pár másodpercig tartott, de azalatt végigpergett előtte az élete. "Hát ennyit ért az a sok kutatás? A sok reménykedés, a sok..."
     Valami oldalba lökte: sodorta, és ellepte a fagyos víz. Nem csapódott be. Ám hiába kapálózott, vagy próbált úszni, az áramlás kedvére játszott vele. Hol a mélybe húzta, hol egy roppant hullám élén lökte ki, hogy aztán újból és újból elnyeljék a habok. Nem gondolkodott már, éppen csak levegőt vett, ha tudott.
     Ekkor azonban valami hatalmas, kemény tárgy a hátára vette, és a magasba érve jól látszott: egy fa hajóroncs hánykolódott még vele. Reflexből megkapaszkodott az első kiálló rúdban, amit ért, és el sem eresztette egészen addig, míg egy bukfencnél fejbe nem vágta a korlát.
     Érezte, hogy kiesik egy kis idő. A következő, amit felfogott, szorítás volt. Lábánál fogva húzta valami a magasba, majd a kezénél rángatta. A nedves talaj végighorzsolta oldalát, de már nem tudta eldönteni, érez-e fájdalmat. Felriadt a koppanásra, ahogy fejét újból beverte. Hunyorogva nézett körül, nem győzte az arcába folyó és hulló vizet kitörölgetni szeméből, de jól látta: emberek sürögnek körülötte. Hihetetlen, emberek! Azon agyalt, talán csak képzeleg, de az újból fölerősödő fájdalom és a fuldoklás nagyon is életszerűnek tűnt. Aztán jobban szemügyre véve rájött, hogy egy hajó padlózatán hever, és talán a vihar is vesztett már erejéből. "Rohadtul mázlista vagyok...!"
     Valaki kurjantott egyet mellette, mire páran köréje gyűltek. Hófehér képű, nem éppen bizalomgerjesztő, szedett-vedett népségnek tűntek úgy elázva. Mind közül a legbizarrabb alak, egy ősz szakállas, kisszemű fickó a közelébe hajolt, vicsorogva motyogott valamit a többieknek egy durva nyelven, és dühösen dobbantott. Aztán egy szempillantás alatt előkapott egy rozsdás kést, és a még mindig légszomjasan lihegő szerencsés szerencsétlen torkának szegezte. Mondott neki valamit... vagy inkább kérdezett. A végén megnyomott egy ismerősen hangzó szót, azt ismételgette - talán a nevét akarja?
     - R... Richard. A nevem Richard! - lihegte válaszul a földön fekvő. A szakállas fintorgott, majd egészen a fülébe dörmögött egy szót, saját mellkasát döngetve.
     - Úlfar! - Iszonyú szájszag terjengett.
     A penge aggasztóan közel került a torkához. A rémisztő alak dünnyögött még valamit, de neki esélye sem volt megérteni. "Úlfar", nyilván így hívják. Beleborzongott - de mondhatott volna akármi mást is, a puszta tekintetét sem állhatta, nemhogy a nevét.
Két karját újra megragadták, a hajó farába vonszolták, majd csuklóját háta mögött a bokájához kötözték. Úlfar még köpött egyet felé, aztán kaján félmosollyal utasítgatni kezdett.
     Richard meglepetésére másik három férfi kuporgott megkötözve a hajóvégben. Rajtuk éppen egy ágyékkötővel volt több ruha, mint rajta, és hosszú, fekete hajuk ázottan lógott arcukba. Föl sem néztek, mikor őt egy rúdhoz kötötték.

     Az események végre lelassultak. Úlfar a hajó oldalában kapaszkodott - talán kormányozott - és néha krákogott egyet; a legénység evezett, egy csontbőr alak pedig az ütemet diktálta nekik. A hullámok már nem csapkodtak olyan hevesen, de Richardra így is szörnyű émelygés tört rá. Rettentően és egyre inkább fázott, az esőcseppek tűként hasítottak bőrébe. Percek alatt sikerült csak valamelyest föleszmélnie és felmérni a helyzetet. A környezet nem tűnt túl modernnek, tehát vagy még jóval az ő jelenét megelőző korba, vagy valamivel az azt követő időkbe érkezett. "Jaj, csak a Mad Maxet ne..." Mindenesetre a terv működött, eddig. Élt, megmaradt minden testrésze, megtörtént a tér- és időugrás is. Igazából úgy ült be az időgépbe, hogy már nem számított, abban, vagy az Armageddon hőjében ég-e szénné. Ezek szerint viszont megmenekült. Valamit mégis elhibázhatott a programban, vagy az öregek számították el magukat... Egyrészt társait semerre sem látta, ezek az ágyékkötős szerencsétlenek nem hasonlítottak rájuk. Másrészt sem szárazföld nem volt a közelben, sem pedig tiszta idő - bár a zuhanás szempontjából mindez inkább szerencsének bizonyult. De hát zuhannia sem kellett volna...
     Gondolataiból a foglyok suttogása zökkentette ki. Egyáltalán nem értette, mit mondanak, de hangzásra más nyelven beszélhettek, mint a mogorva Úlfar. Az sem simogatta épp fülét, de ezt különösen keménynek tartotta, sosem hallott hasonlót. Máshogy is néztek ki, mint a legénység, bőrük barnán feszült, arcukon csak gyér borosta feketéllett. Kettő közülük szikár, izmos alkat, a harmadik pedig egy széles vállú monstrumnak tűnt hozzájuk képest. Ez utóbbi végig szótlanul várt, majd mikor társai befejezték a beszédet, fölcsapta fejét, és víztől tocsogó haja hátralendült. Egyenesen az új jövevényre nézett: erős arcélén meg-megfeszültek az izmok, és az a mélyen ülő, furcsa állású szempár fenyegetőn szegeződött rá. Egy másik is oldalra pillantott, és látszott, az jóval fiatalabb és kevésbé zord, de az ő szeme is hasonlított a nagydarabéra. Egy nép fiai voltak, ábrázatuk a keleti emberekére emléketetett.
     Arra eszmélt, hogy az eső már elállt. A tenger megbékélt lassan a széllel, és a vihar fénydárdáit is egyre messzebbről látták. A fából erős hal- és rohadásbűz áradt, bár az orrfacsaró emberszag kis híján elnyomta. A hideg nem változott, de legalább kevésbé csípett a levegő. Széllel szemben eveztek, és csak nagyon lassan távolodtak a zord felhőktől - egy örökkévalóságnak tűnt. Órákig a foglyok felé sem néztek.
Megfordult a szél. Úlfar a felhők mögül haloványan előtűnő napot vizsgálta, majd odaszólt két markos emberének, mire azok bontogatni kezdték a sokszor foltozott vitorlát. Közben a kis hajó irányba fordult, és végre állni látszott a levegő, nem csípett úgy. Az egyik legény egy kupac lom közül előkotort valami halszagú rongyot, és hanyagul Richardra dobta. Kezén eloldozta a kötelet is - nyilván azt akarta, hogy vegye föl... Az viszont teljesen elázott, hozzáérnie sem akaródzott. Ezt látva, a férfi erősen rámordult, mire inkább megpróbálta ágyéka köré tekerni. Végül csak valahogy úgy sikerült, mint valami törülközőt, és sokkal jobban fázott tőle, mint nélküle. Egész testével remegett - a fagytól, a félelemtől, a kimerültségtől, és már maga sem tudta, melyiktől leginkább. Csuklójára visszakerült a szoros csomó, és ő ernyedten rogyott a padlózatra.
Sok volt. Túl sok, ami az elmúlt időben történt vele. Hiába értette, miért, de nem tudta, hogyan élhetné mégis túl. Neki, a programozónak, bármilyen kemény világból érkezett is, szörnyű kínt jelentett mindez. Csak feküdt ott, mozdulatlanul a durva padlón, gyomra a hullámokkal együtt liftezett, sajgott minden tagja, a legkevésbé pedig a hideget viselte. Fejében a fájdalmon kívül alig pár lassú, kusza gondolat fért meg. "Vajon mit tesznek velünk? Velem és... ezekkel... Meg a másik... Mégis a pusztítás után lehetek... Pusztítás..."
     A sokk megtette a hatását. Minden megszűnt számára, ahogy mély álomba zuhant.
     Utána már csak simán rosszul érezte magát. Nagyon rosszul. Biztosan aludt is egy sort, mert hirtelen kitisztult az ég, és majdnem megszáradt rajta a rongy is. Azt gondolta, alva legalább nem szenved, de úgy tűnt, inkább csak kevesebbet. Csak pár pillanatnak hatott, és kipihentebb sem lett - sőt, meg is fázhatott: agya lüktetett, nyelni alig bírt, rázta a hideg és végtagjait mintha egy tucat tőr hasogatta volna. "Csodás... Még a végén abba pusztulok bele, hogy a laborban jó meleg volt." Nagy nehezen föltekintett, és Úlfart látta nem messze, amint zsíros képébe tömött valami húst. Bármennyire is korgott a gyomra, most nem kívánta az ételt, a mócsingos szakálltincsek láttán pedig még hányingere is támadt. Inkább csak egy forró fürdőt kívánt volna, egy csésze még forróbb teával... Volna. Mindigis utálta a betegséget - ki nem -, de ez a megkötözve szenvedés egy egészen újszerű rossz tapasztalatnak bizonyult. Megpróbált inkább visszaaludni, de csak többórás vergődés után sikerült.

     Ráborult valami. Szeme felnyílt, és ahogy nagy nehezen ráfókuszált a fedélzeten szaladgáló alakokra, világossá vált előtte a helyzet: megint vihar dúlt. Jobban volt már, mint az előző ébredésekor, de még mindig betegnek érezte magát. Most nem esett, csak az orkán korbácsolta föl a vizet. Megkapaszkodott az első biztos szegletben, amit elért a háta mögött. Körülötte kosarak, hordók gurultak, miket a lapátosok megpróbáltak elkapni és lekötözni. Megint nem törődtek a rabokkal...
     Az egyik rommá tört ládából néhány kacat csúszott el mellette, ahogy a hajó orra megemelkedett... egyenesen a nagydarab fogoly térdeplő lábai közé. Ekkor eszmélt, hogy bizony a csatok és övek között egy apró kést is látott, ám mikor a hullámról lefutottak, az már nem érkezett vissza. "Elkapta! Terve lehet..." Nem tudta, örüljön-e neki, de hosszú idő óta ez volt az első reménysugár. Kis idő után megfeszültek a monstrum izmai. Térdelve odaoldalazott társaihoz, háttal fordult a csomónak, és egy perc múlva vissza is tért az eredeti helyére. Éppen jókor, mert Úlfar észrevette a kiborult ládát, és már készült küldeni valakit. Mielőtt szóra nyithatta volna száját, egyik embere a nevét kiáltotta, és egyenesen előre mutatott.
     A villámok fénye hegyek, vagy talán csak sziklák körvonalait rajzolta ki.
     - Föld! - ujjongott valaki elöl. Ezt még Richard is értette.
     Úlfar azon nyomban megfeledkezett minden másról, és csak a kormányrúddal törődött. Nagy sürgés támadt, szinte mindenki lapátolni állt, még a vézna fickó is a vitorlával foglalatoskodott. Le kellett venni az egészet, mert a szél össze-vissza csapott, mintha légörvénybe kerültek volna. Az evezők fokozott ütemben érték a vizet, a hajó szinte repült az egyre nagyobb hullámokon. Úlfar megállás nélkül utasításokat osztott, tébolyult izgalom ült arcára. Egyik pillanatban még magasan siklottak, a másikban már meredeken zúgtak a vízvölgybe, és ez így ismétlődött meg számtalanszor. Richard el sem tudta képzelni, hogy marad mégis a felszínen ez a törékenynek ható fadarab, s hogy nem borul föl már az első lejtőnél.
     Aztán már villámok nélkül is láthatták a sziklákat. A tenger zúgása és a távoli dörgések kis híján elnyomták az állandó kiáltozást. Úlfar harsány ordítására az irányt kissé balra fordították, eztán minden lökésnél átcsapott a víz. A foglyok kétségbeesetten kapaszkodtak, egymásba, vagy csak a hajószélbe, csupán Richard szorongatta egymaga azt a kis faéket, amihez kötötték.
     Úlfar ekkor hátranézett, és megláthatta, hogy a kötelek nincsenek meg. Szörnyű haragra gerjedt, de a kormányt nem hagyta ott. Azonnal két izmos legényét küldte, akik szinte négykézláb közeledtek, mindig támaszkodva. A nagydarab fogoly képéről hirtelen eltűnt a korábbi semleges arckifejezés, fogait összeszorította, és egyetlen lábmozdulattal fölcsapta a törött láda egy maradványát, majd hozzávágta az egyikhez. Az hanyatt terült el, és a meredek fedélzeten oldalragurult. Ezalatt a másik férfi sem habozott, előrántotta tőrjét, és nekiesett az elszabadult vadnak, a két fiatalabb meg őrá ugrott. Pár másodperc alatt lerángatták a támadót, akinek saját fegyvere a szemében landolt. Holtan esett össze, vértől tocsogó arca csak pár arasznyira érkezett Richard fejétől... majd az is elcsúszott. Úlfar eztán mégis átadta a kormányrudat az egyik közeli lapátosnak, és negyedmagával indult feléjük. A kiszabadultak nem várták meg, míg odaérnek, bevetették magukat a háborgó tengerbe. Az ugrást látva, egy marcona fickó gondolkodás nélkül megcélozta őket fejszéjével, majd hajított. A halál vasa az egyik fiatalabb szökevény vállába állt, ki rongybabaként hullott alá.
     Richard még mindig csak a fadarabot szorongatta háta mögött, rémülten tekintett maga elé, sokkolta a látvány és az események. A véres víz körbefolyta arcát, és még mindig maga előtt látta a halott arcára fagyott rémületet. Sosem tapasztalt még ilyen brutalitást élőben, a legdurvább akciófilm sem képes ezt éreztetni. Azon remegett, vajon mit akarnak tenni vele... "Megöl... Meg fognak ölni... Megölnek..."

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Felhők című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megfogantam című alkotáshoz

Könyves bejegyzést írt a(z) Az aranyszemű lány című alkotáshoz

Könyves bejegyzést írt a(z) Az igazi Mikulás című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je = Ű című alkotáshoz

Könyves bejegyzést írt a(z) Katángnak áll a világ! című alkotáshoz

Könyves bejegyzést írt a(z) Megfogantam című alkotáshoz

ruca bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

ruca bejegyzést írt a(z) ki mondja el című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hitvallásos című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ki mondja el című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) Régi álmok című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) Hamis elv jogán című alkotáshoz

szhemi bejegyzést írt a(z) A vers ABC-je = Ű című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)