Az élet a szerelem, és az életem, utazom Veled
Ha egyszer megszületett, ez lesz a végzetem.
Valaki felelősséggel tartozik, ki-kinek, miért?
Ki fogja felnevelni?-ha elmúlt?...ÉS HOL MARAD?

Elmúlik egy élet, mindig fáj ez a képlet.
Elmúlik egy szerelem, én már tovább nem nevelhetem.
Mindig van valami, amit tudom, hogy átérezhetek.
Tördelni ezt a verset, nem is tudom.. hogyan lehet.

Az élet, a gyermekek, angyali őszinteségek.
Hiszik, a szülők a szeretet, és a mindent megoldó gondoskodás.
Civódás, sok vita, bár van néha egy kis harmónia.
Elmúlt ma már a gyermekek hittana, saját értékrendjük lett oda.

Miért kell félretenni, elfeledni?
Miért kell félteni, örökké szeretni?
Ki áll ezen az oldalon, vágyakozva?
Ki áll a túlparton, szánakozva?

Hányan állunk ebben a megállóban, nem is tudva mire várva?
Mikor érkezett az első utas, aki felszállna?
Mit hozott a táskájában erre az útra, van-e hite, pogácsája?
Szegényebbek állnak itt, és a megállóban már száll a pára.

Elhagytak.. fáj, mert úgy érzed, nem ez az igazság.
Elhagytál, mert érezted, vár a szabadság.
Nézz Magadba, kinek van igaza, aki szállhat a magasba?
Ezt nem tudod, de én sem, behúzom fejem egy kalapba.

Hol van az a sok igazság?
Amit prédikálunk, és közben szalad a világ.
Messze már a vágyak hazája.
Mégis építek egy várat a szülinapi tortádra.

Adok mindent, ami kell Neked, csak fogadd el.
Mondod: adtak már sokan..ezt-is, azt-is, nem kell
Kellene valami más, olyan szeretetteli, igazi gondoskodás
De ahogy látom, már az első utas is leszállt....

Vajon merre jár? De jó lenne...tudni, ma már....