Az éj vaksötétjének árnya,
koromfekete, madár szárnya.
Ő, a halhatatlan szörnyeteg,
rideg testén homály köpönyeg.

Nyúzott kasza a horgas csőre.
Rajta áldozat foszlott bőre.
Kés éles karma vár prédára,
hogy belemélyessze húsába.

Úgy szárnyal, mint a fürge sólyom,
hisz övé az örök hatalom.
Úgy öl, akár csak a büszke sas,
minek nincs olyan ár, mi magas.

Dalol, mint a vészjósló varjú,
hisz tudja: ajándéka - ború.
Úgy lop, akár a tolvaj kakukk -
életet vesz, de elfogadjuk.

Mindig lesz. Mindig volt. Mindig van.
Csak áll ott. Nem siet. Vár halkan.
Ott vár ránk! A dús ködben titkon.
Vár ránk, hogy végre lecsaphasson.

Ha úgy érzi eljött ideje,
Előbújik a csuklya énje.
Kibontja éhes karmait,
kaparja lelkünk napjait.
Ránk száll láthatatlan. El nem ereszt.
Míg sírunkat nem préseli kereszt.