Távolból tűnik fel egy téli kép,
messziről hallom hangod mély tüzét.
És ahogy telnek a napok,
én egyre gyengébb vagyok,
mert oly messze vannak már
utolsó óránknak közös percei,
és a napokkal egyre messzebb vagy te is...
De még sokszor jutsz eszembe a nap alkonyán,
és te ébredsz szívem minden hajnalán.
Csak mosolyod emléke éltet,
hisz még úgy szeretlek téged,
ahogy a kezdet a véget,
mert bárhonnan elindulok
mindig csak hozzád jutok...
Olyanok vagyunk, mint a napok és éjek,
amik mindig egymáshoz érnek,
de együtt soha nincsenek.
És ahogy perc nélkül nincs óra,
úgy nélküled nem vagyok én se.
S ahogy a sötéttel a csillagok fénye,
úgy jött el veled szívem ébredése.