Meleg nyári est, sötét, csendes;
Nem hallatszik egy árva nesz sem.
Tücsök sem ciripel, ahogy szokta,
Béka sem kuruttyol, pedig az lenne dolga.

Kihalt, csöndes folyó menti töltés,
Némaság honolt, nincs semmi zörgés.
Hirtelen a távolból lódobogás hallatszik,
Sebesen nyargal, hátán egy vándort visz.

Fut, vágtat a ló szakadatlanul,
Megáll, majd egy ösvényre ráfordul
Ez az út egy erdőbe vezet,
Sűrű, életteli, korántsem csendes.

Baglyok huhognak, rókák vadásznak,
Egy kis pataknál szarvasok isznak.
A Hold az égen ezüstösen tündököl,
Fénye bevilágítja az egész erdőt.

A patkó alatt törik az elszáradt gally
A titokzatos vándor hajt, csak hajt.
Váratlanul letér az ösvényről
És egy nagy tisztás felé tör.

Amikor eléri azt, a lovát kiköti egy fához,
Őt magát elözönlik az emlékek, akár egy álom.
Ugyanott állt, ahol előbb
Csak húsz évvel ezelőtt.

Fiatal volt erős, bátor és szép,
Ez jutott eszébe, bárhova is néz
Nagy csata volt akkor, a legnagyobb
Sosem felejti el amíg él, ezt a harcot!

Gaz orkok rabszolgaságba tartották őt s egész népét,
De a törpök, tündék sem ízlelhették a szabadság ízét.
Amikor fellázadtak, hadsereget szerveztek
Az első csata, itt, ezen a réten esett meg.

Nem felejti el azt, a majdnem halálos pillanatot,
Lóról leesett, keze kitört, egy ork nekiiramodott.
Életét egy tünde lány mentette meg, ki rögtön cselekedett
A nyilat erősen kilőtte, ezzel megmentve egy emberéletet.

Amikor eltalálta, az hanyatt esett
A férfi pedig első látásra szerelmes lett.
Bár szabadságukat elnyerték, s az ork ma már ritka nép
Sosem látta viszont azt a gyönyörű szép tünde lényt.

Visszatért a valóságba, ismét csak egy öreg vándor
Hiába ábrándozik már arról a tünde lányról.
A lót kioldja, egyszer visszanéz, majd felül
Immár szabadon, de a szerelme nélkül.