HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 29

Tagok összesen: 1855

Írás összesen: 47756

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2019-02-14 16:50:12

Reklám

Prózai művek / abszurd
Szerző: SzikraFeltöltés dátuma: 2008-12-20

Te vagy a szín az életemben

Szürke. Unalmas volt, és piszkos - talán hasonlított rám. Gyűlöltem egyhangúságát, már a kezdetektől, még a gramofon recsegő hangjai is szürkék voltak, a kúria ablakain túl a táj, és a lelkem, igen, az is szürke volt. Vagy esetleg bűnös fekete.
Csak a hó fehérsége törte meg a tónusait, meg az ébenfa és a tea sötétje - egészen addig, amíg nem jött ő.

Aznap csupa lucsok volt az utca, és szennyesen berregett a csengő is, egyedül a mosolya, a mosolya volt tiszta.

- Úgy hallottam, szolgálót keres - mondta lágyan. A dolog éppen csak megfordult a fejemben, de bólintva engedtem be a lányt.

- Gyere. - Csak egy lépést tett be, de rögtön észrevette a hall sarkaiban meghúzódó pókhálókat.

- Anna vagyok. - Bentebb libbent, sárga szoknyája felvillant mögötte, aztán ugyanolyan szürkévé fakult, mint minden a világon. Elakadt a lélegzetem, olyannyira, hogy enyhén hó szitált a mennyezetből, de ő vagy nem vette észre, vagy nem tartotta különösnek.

- Felveszlek - nyögtem ki, mire barátságosan rám rebbent a szeme.
- Szólíthatom Hale-nek? - kérdezte, mire bólintottam.
- Olyan régóta vagyok egyedül, hogy elszoktam a formaiságoktól - húztam el a szám. - Úgyhogy, bocs, ha udvariatlan vagyok.

Az apró, kedves, érintetlen mosolya megint az arcára kúszott. - Igazán nem érdekes - azzal visszafordult a pókhálók felé.

Könnyedén felrugaszkodott, egészen a plafonig, és kezeivel finoman megcsippentve leszedte a pókhálókat. Szoknyái a fejem felett repültek a karcsú, törékeny alakjával, és hosszú, szőke hajával, aztán az is újra szürke lett.

Erősen dobogott a szívem, a mennyezet megint havat hullajtott zavaromtól. Elkaptam egy szoknyaráncát, és lehúztam Annát a földre. Apró szégyenfoltokkal az arcán lesimította a ruháját.
- Kislányok inkább ne repkedjenek a mennyezeten - morogtam, aztán bevonultam a konyhába, teát főzni.

Elvarázsolt. A kis sárgával, ami néha felvillant, a filigrán alakjával, hosszú, egészen csípőig érő hajzuhatagával... A teáskanna kotyogva helyeselte gondolataim, a tea papírzacskója zörögve próbált lebeszélni arról, hogy belészeressek.
Megfagyasztottam az érzéseim, jégvirág kúszott fel az ablakon, de a víz, hál' istennek, még felforrt.

Még soha nem sült ki jó abból, ha megszerettem valakit.

Szerencsére, az első napokban Anna szinte árnyékként létezett a házban, nyomát tisztaság, és néhol egy nárcisz jelezte, meg itt-ott felvillanó sárgák. Legtöbbször az étkezéseknél találkoztunk, akkor néha feltűnt egy élénk szín a száján. Olyankor sokkal nehezebb volt hűvösnek maradnom, mint az északi szél. A hetedik napon, a desszertet elszalasztva, a könyvtárba menekültem. Háborgó hóviharom az falakon kívülre rekesztettem.

Nyikorogva nyílt az ajtó, a lány belibbent, egyik karján a pudinggal.
- Valami baj van?

A csípős szél kivágta az egyik ablakot, egyszerre ugrottunk becsukni. Teste az enyémnek feszült, aztán halvány vörös pír kúszott fel az arcára, hirtelen megtudtam a nevét, ugyanaz volt, amint ami a formás ajkain jelent meg néha. Elhúzódott, libabőrös karjaival becsukta az üvegtáblákat.

Halványpiros-szerű bőre volt. A fák az ablakban sötét fa-színűek voltak.
Elkaptam a karját, finoman nekiszorítottam az ablaknak.

- Mit csinálsz?! - sikoltott.
- Hogyan hozod elő... hogyan hozod elő a színeket? - kérdeztem izgatottan. Némi dér ült meg a szőke hajában.

- Nevetek... Éneklek... - vergődött. - Megpróbálok boldoggá tenni másokat... Eressz el, Hale!
- Nem vagyok boldog... - motyogtam, miközben elhúzódtam tőle. Felolvadt a bajt hozó szerelmem. Rám nézett, tó-szerű, tiszta szín villant fel a szemében.

- Nem szerettél belém? - kérdezte szomorúan. Odalépett hozzám, megsimította az arcom. Fél kézzel húztam közel a derekánál fogva, másik kezem a nyakára csúszott, aztán megcsókoltam, puhán, de éhesen, szinte kapaszkodva az ajkaiba.

- Nekem még senki nem mondta, hogy szeret... - suttogtam. - Nem is kell, hogy szeress... Csak maradj itt, örökre...

Reszketve simogatta ajkait.
- Balsorsot hoztál rám... - tiszta kék szemei rám néztek, valami szomorú mosolyfélével. Kiperdült a kezeim közül, és táncba kezdett egy halkan dúdolt dallamra. Mögötte feltűntek a színek, a vörös falikárpit, a zöld-barna-kék-piros könyvgerincek, aranyos stukkók.

Beleszerettem. Hihetetlen volt.

Körbetáncolta a kertet, mezítláb; felolvasztotta a havam, és színes virágokat táncolt a mélyzöld fűbe, kihajtottak a fáim; elhozta a tavaszt, a szerelmet, a színeket, és mind nekem adta - csak önmagát tartotta távol tőlem.

Eltelt még négyszer a hét nap. Folyton kacagott, és megnevettetett, de tartott egy kis távolságot. Aztán a négyszer hét nap utolsóján, amikor a kert apró tava mellett fürdőztem a kékes-ezüst holdfényben, mellém táncolt, a kőpadomra ült. Valami szomorkás dalt dúdolt.

- Hale... Meddig tart neked az örökkévalóság? - kérdezte hirtelen.
- Talán valahol ott végződik, amikor már nem jön el a tél... - motyogtam. - Amíg tart a hatalmam... Miért kérded?

- Nekem mindig máshol van az örök életem... - tűnődött. - Elrepül, pedig szeretnék még maradni.

Hallgattunk. A fekete csend picit megvakította a színeket.
- Megszerettelek - mondta halkan. Mélyen a szemeimbe nézett, de én elkaptam a tekintetem.

- A színeket is elviszed? - kérdeztem, miközben mélyen a tóba néztem.
- Lehet. Nem tudom, mi történik, ha elmegyek.

Felálltam, a valamiféle megerősítést kértem a holdtól, aztán a karjaimba kaptam Annát.
- Csókolj meg, utoljára - kértem. - Hagyd itt a színeket...

Vékony ujjai megfogták az arcom; puhán, édesen, fájdalmasan búcsúzva csókolt, míg begyalogoltam vele a tóba. Kék szemei megteltek szomorúsággal, ahogy ráfektettem a víz tetejére.

- Mosolyogj, kérlek... Neked adom az örökkévalóságot - simítottam meg az arcát. Fájdalmam jéggé sűrítette a vizet, amibe Anna mosolyogva fagyott bele.

Még most is ott van. Még most is szeretem.
Még most is virágoznak a sárga nárciszok a tó körül.

2008. november

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

ermi-enigma alkotást töltött fel Közhelyek címmel a várólistára

alberth bejegyzést írt a(z) Lábad nyomán nyár sompolyog... című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Lábad nyomán nyár sompolyog... című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Nyírfák alatt című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Nem jutott neked dinnyeföld című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Csodaidők című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Egy régi történet 9. címmel a várólistára

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) 318-as szoba című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Csodaidők című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) 318-as szoba című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Csodaidők című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Albatrosz szabad című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Sziromvarázs című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) 318-as szoba című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)