Már nem szorul össze a torkom, ha meghallom a hangodat. Nem kezd el liftezni a gyomrom, ha meglátlak az utcán. Már tudom, hogy nem Te vagy a legdaliásabb, a legjobban öltözött, a legférfiasabb. Már tudom, hogy nincs benned semmi különleges, hacsak az nem, hogy engem szerettél. És mennyire szerettél! Ha eszembe jutsz, még mindig látom, szemedben hogyan ragyog fel a várakozás után a megismerés. Abban mosolyban felfénylett minden korábbi ölelés, bohókás suttogás, önfeledt kacagás.
Ma már tudom, hogy az a fény a szemedben, az tartott melletted annyi éven át.
Már nem gondolok lázas ölelésekre, vad szeretkezésekre. Már nem jut eszembe, hogyan gömbölyödött vállam a tenyeredbe. A vihar elmúlt. Ma már jó csak némán ülni melletted, fogni a kezedet. Hallgatni. Nem tervezni jövőt, csak élni a jelent.
Kapaszkodni beléd, mint fába a folyondár.