Titok a múltból - egy mese a jövőből


- Az országok közötti feszült viszony, a zavaros politikai nyilatkozatok és az árak robbanásszerű emelkedése egy dolgot jelent: bolygónk olajtartalékai fogyóban vannak. S még mielőtt az utolsó csepp is felszínre kerülne, elszabadul a pokol. Sajnos az emberiség pár évszázadon át írta a forgatókönyvet, s hiába a felszínes csillogás, a színdarabnak nemsokára vége szakad... Pontosan tudható, hogy mi fog történni. Az emberek, akik hirtelen mindenüket elvesztik majd, fosztogatni kezdenek. Előbb a rendőrség, majd az egészségügy is összeomlik, betegségek, vírusok pusztítanak, s új törvény, az erő fog diktálni: csak az a tiéd, amit elveszel. Végül az erősebb államok hadat üzennek a gyengébbeknek, így háborúk fogják tizedelni az embereket.

Talán ti vagytok az utolsó generáció.

Tudnotok kell... igen, jogotok van az igazsághoz...

Mert volt ezen a bolygón régen egy olyan nép, mely több, mint hatezer évig élt békében, anélkül, hogy valaha is egymással háborúztak volna. Hihetetlenül hangzik, ugye?

- Teljesen. Szerintem ez nem is lehet igaz! Nem vitáztak azon, hogy egy-egy terület kié? Hatalmon? Pénzen? Az nem lehet, hogy mindenben egyetértettek!

- Miért háborúztak volna bármelyik területért is, hogyha egyszer az egész bolygó az övék volt? Nekik, a nuriknak - mert így hívták őket -, teljesen más hozzáállásuk volt az élethez, mint nekünk, embereknek. Számunkra talán felfoghatatlan, de ha nekik lehetőségük adódott rá, megpróbálták segíteni egymást, nyoma sem volt bennük irigységnek. Természetesen nem érthettek mindenben egyet, de meg voltak róla győződve, hogy építeniük kell egymást és nem visszahúzni. Ha két ismeretlen nuri találkozott, akik azelőtt sosem látták még egymást, akkor is segítőkészen viselkedtek, mint egy kedves, távoli rokonnal. Kis termetű lények voltak, alkatilag talán mosómedvéhez hasonlók, vörös és narancsszínű bundával, de ha nagy ritkán kék nurigyerek született, őt is ugyanolyan kedvesen nevelték, mint bármelyik másik kölyküket. Jóindulat... tisztesség... becsület... rég feledett szavak ezek.

Most persze joggal gondolhatnátok, hogy egy ilyen nép sokkal fejlettebb, intelligensebb lehetett, mint az emberek, de ez nem így volt. Bár a nurik gondolkodásukkal kimagaslódtak az állatok sorából, de a mi fejlettségünket meg se közelítették. Faházakban laktak, s valamilyen, számunkra megmagyarázhatatlan okból, minden egyes kivágott fa helyett újat ültettek. Nem tudni miért (talán gyerekes hitükből kifolyólag) szerették, sőt, tisztelték a természetet és a bolygót, mely táplálta őket. Ezeket a szelíd lényeket nem az ész vezette, hanem az érzés, a szív... a szív, mely a vesztüket okozta.

Senki nem tudja, meddig élhettek volna még békében, talán még évezredekig, mert azután megjelentek az emberek...

A nurik barátsággal fogadták őseinket, s ők be is költöztek egy kisebb területre... de idővel ez már nem volt elég. Az emberek hatalmat éreztek, hiszen erősebbek, okosabbak és nagyobbak voltak a nuriknál. Úgy gondolták, több terület jár nekik, lassan elfoglalták az egész bolygót, még akkor is, ha ők itt csak vendégeskednek, mert nem ez az ő szülőföldjük...

- Várjunk csak! Ezt úgy mondod, mintha nekünk, embereknek nem is ez lenne az eredeti bolygónk!

- Mert nem is az! Mi csak vendégek voltunk, míg be nem kebeleztük az egészet. Két év... ennyi kellett, hogy a nurik fajtája végleg eltűnjön... nem harcoltak, még csak nem is védekeztek... a végén az emberek már ínyencfalatként, az ebédlő asztalán, díszes tányérokon láttak csak nurikat...

- De, de akkor mi honnan jöttünk? Hol laktunk ezelőtt?

- Egy Föld nevű bolygón.

- És mi lett ezzel a földdel?

- Tönkre tettük... pont mint most ezt...