Ötödik fejezet


Golua'kietnek be kellett ismernie, hogy nagyot tévedett a sivataggal kapcsolatban. Pár órával ezelőtt úgy vélekedett, hogy a puszta unalmasabb hely, mint gondolta. Mostanra alaposan megváltozott a véleménye: a sivatag unalmasabb hely, mint azt valaha képzelte. Két órája lépkedett a köves, repedezett talajon, és úgy tűnt, semmivel sincs előrébb, egy dolgot kivéve: az a valami, amiről azt gondolta, hogy délibáb, majd azt, hogy nem, aztán azt, hogy lehet, hogy az, de egyértelműen nagyobb lett, kezdett alakot formálni. És amit látott, az nem tetszett neki. Épület, az biztos, és ha nem csalták meg orkszemei, akkor templom volt, de nem az a klasszikus ovális alaprajzú, felfelé keskenyedő alkotás, amilyenekbe ő is gyakran járt, főleg a nagyobb csaták előtt, hanem emberi típusú, olyan, amilyenekbe az emberek jártak, főleg a nagyobb csaták előtt. És ez nagyon nem tetszett neki. Azzal semmi baja nem volt, hogy az emberek bemennek oda, és mindenféle szentektől kérnek segítséget, hanem magával a ténnyel, hogy egy emberi településre fog eljutni.
Miközben megszaporázta lépteit, tovább töprengett: ha az egy emberi templom egy emberi településen, akkor már egészen biztosan Romilat egyik kietlen területére tévedt. Már csak azt kellett tisztáznia, hogy hogyan volt képes megtenni kilenc másodperc alatt négyszáz mérföldet, ahogy a holló repül, úgy, hogy észre sem vette. De erre ráér később rájönni, határozott. Most az a fontos, hogy valahonnan szerezzen valami ehetőt, aztán valami ihatót, aludhasson egy jót, összefusson egy szép orkasszonnyal, és szülessenek kisorkjai. Utóbbi kettő inkább életcélok voltak, mint a túléléshez szükséges alapvető cselekvések, de azért jó volt észben tartani őket.
Hirtelen megtorpant. Nem tudta, miért, de tiszta orkkiejtéssel ki kellett mondania valamit.
- Éhes vagyok. -ez volt az első dolog, ami eszébe jutott. Nem volt valami nagyszabású mondat, vagy különleges, vagy lelkesítő, de valami volt, ami jót tett neki. És ekkor, teljesen váratlanul megjelent a lába előtt egy tányér, rajta sült galambbal. Pontosabban nem megjelent, hanem nem volt ott, aztán egyszer csak ott volt. Golua'kiet nem hitt a szemének, ezért felvette a tányért, letépte a galamb combját, és betömte. Így már hitt a dologban. Tudni kell, hogy az orkok igen remek szakácsok, és nem esznek meg csak úgy minden szart, a kedvencük pedig az olyan étel, ami madarat tartalmaz. És ez a sült még egy ork ízlése szerint is remek volt.
Leült egy nagy és kényelmetlen kőre, és megette az egészet. Aztán azt mondta, hogy köszöni szépen, mert orkéknál ez volt a szokás, majd pedig még megjegyezte, csak úgy magának, hogy egy kicsit szomjas. Egy kristálytiszta hegyvízzel teli kupa jelent meg a kezében, pontosan úgy, mint a tányér. Az orkok amellett, hogy remek szakácsok voltak, imádták a vizet, sokkal jobban, mint a vért, bár ez ellentétben állt a közhiedelemmel. Felhörpintette a kupa tartalmát, és máris érezte, ahogy felfrissül. Minden remekül ment.
Nos, gondolta magában, és ki is mondta, milyen jó lenne egy nagy fa árnyékában valami kényelmes ágyon kipihenni a sok fáradalmat. Pislogott, pislogott, de csak nem történt semmi. Kicsit mérges lett, és csípőre tette a kezét. Ekkor dübörgésre lett figyelmes, és bár nem tudta, hogy most mi lesz, behúzta a nyakát. Ez, sajnálatos módon kevés volt azzal a háromtonnás kősziklával szemben, ami ebben a pillanatban pontosan a fejére esett.
Szemét sivatag, gondolta, majd elájult.