Hajnali varázs

Halálba dermedt tuják, bokrok közt sétálunk. Az ágak hegye fehérre fagyott, a fű üvegként roppan bakancsom alatt. Kutyám a lábamhoz simul. Ha egy lépéssel elém vág, már alig látom a sötétben fekete bundáját. Lapockáján meredezik a szőr, nyugtalanul szimatol. Talán az éjszaka itt járt vendég-macska szaga zavarja. Érzem bizonytalanságát, menne előttem, maradva vigyázna rám. Leguggolok. Hozzám bújik, fejét a vállamra teszi. Forró lehelete szinte égeti a fülemet. A tuja ágai közé bújt madár méltatlankodva felkiált. Adolf ijedten lapul a földre, majd izmait megfeszítve vágtába kezd. A madár felröppen, rémült szárnycsapásokkal menekül földi üldözője elől. Talán rájön, hogy felesleges a menekülés, mert leül a fa ágára, és biztonsága tudatában nézi a fa alatt táncoló, csaholó kutyát. A szürkület világosba hajlik, már látom a madár színes tollait is. Gyönyörködök kicsit, és hívom Adolfot. Lógó nyelvvel, vidám képpel érkezik, és heveredik a lábam elé. Várja extra jutalmát, a hasvakarást. Férfias nyögéssel nyugtázza igyekezetemet. Élvezkedését a szomszéd bernáthegyi zavarja meg. Beszámolót tart az éjszaka történéseiről. A mély hangú, dörmögő ébresztő megteszi hatását. Vékony csaholás válaszol, majd bekapcsolódnak a hangzavarba az utca ebei.
Véget ért a hajnali varázs.