Láttam őt. És hallottam a hangját.
Éreztem átölelő, meleg nyugalmát.
Hallottam a szavakat, amiket kimondott,
A gondolatot, amit lassanként kibontott.
Olvastam azt, amit a papírra vetett,
A szavakat, amiket rímekbe szedett.

A fény előtt még halvány köd lengedez,
De sugarával már itt-ott lágyan permetez,
S kibontakozik lassan, mint a nyíló virág,
Mely kibontja szirmait, s már övé a világ.
A sorok közt majd híd épül lassan,
Hogy a hangokat egészen meghallhassam.

És én csak követem a dalt, oda hová elvisz,
Mint aki még mindig minden csodát elhisz
Mégis úgy érzem, mennem kell, mert ha megfordulnék,
Minden elborulna, s a sötétben elbotolnék
S nem érném el a célt, amit még csak remélek,
Pedig úgy érzem, ez az... Épp csak ez, amiért élek.

Mert új dallamot hallottam, amit ő játszott a lantján,
A muzsikának lágyabb, reményt hozó hangján.
S hogy nem érdemes? Ezt hinni sosem szabad.
Mindig lesz olyan, akinek fontos a szavad.
Tán ez vezethet oda, ahova elérnék,
Visszavisz az útra, melyről egyszer majd letérnék.

De addig... Még biztosan néhány fa kinő,
S "zsugorodik tovább a zsugori idő"...