A végtelenül hosszú, utólag mégis rövid nap után a fiú csak ennyit mondott: Nyitott szemem téged figyel, ha csukott szemed engem lát.
Persze nem szavakkal mondta, de rá volt írva az arcára, azon a nyelven, amit csak ők beszéltek. A lány pillanatnyi zavarát, amit a mondat értelmezése okozott, a fiú kihasználta. Gyorsan megcsókolta, és már ugrott is vissza a peronra, nehogy őt is elvigye a vonat. Haza, ahogy a lány mondaná, és el, ahogy a fiú.
Még aznap este, amikor a lány lefeküdt aludni, hosszan sóhajtott, pont úgy, mint az álmos és a szerelmes emberek szoktak. Ő épp mindkettő volt. Lehunyta szemét, és minden elhalkult. Érzett valami furcsát. Valakit, aki nem volt ott. Valakit, akinek hallotta a szuszogását, az ágymatrac rugói átvették szíve dobogását, érezte, hogy benne van a térben körülötte, s kinyitotta szemét, hogy ne csak érezze a távoli fiút. Még látta csendben eltűnni. Aztán a nyugalom is ment vele, s lángokként csaptak föl a külső világ zajai. Egy repülő szállt fölötte, a tévében százak estek el a harcban, a szomszédban kutya ugatott, a kisgyerek bömbölt, s égett a világ. De ekkor újra becsukta szemeit, ráeresztette szempilláit...
Azóta csukott szemmel jár. A fiú pedig mindenhova követi.